Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Szabó Ferenc: Eucharisztia: üdvösséges áldozat és megosztott kenyér
jelentését. A memóriáié (anamnézis) által az egyház hathatósan hirdeti Isten nagy művét. Az egyház Krisztussal való közösségében részesedik ebben a valóságban, amelyből él. A memóriáiét mint megjelenítést és elővételezést a hálaadásban és a közbenjárásban éljük meg. Az egyház, amikor megéli Krisztus — főpapunk és közbenjárónk — szenvedése, feltámadása és mennybemenetele „emlékezetét”, bemutatja az Atyának Fia egyetlen és tökéletes áldozatát, és azt kéri tőle, hogy minden ember részesedjék az általa hirdetett megváltás nagy művében. Így, egyesülve az Űrral, aki felajánlja magát Atyjának, és egységben az égi és földi egyetemes egyházzal, — megújulunk a Krisztus vére által megpecsételt szövetségben, és felajánljuk önmagunkat élő és szent áldozatként, aminek egész életünkben ki kell fejeződnie. Krisztus momoriáléja a hirdetett Ige és az Eucharisztia lényeges tartalma. Nem ünnepeljük az eucharisztiát az igehirdetés nélkül, mert az igeszolgálat az eucharisztiát célozza, ez viszont feltételezi és beteljesíti a hirdetett igét." Mondpttuk, hogy konvergencia mutatkozik, a lényeges kérdésekben egyre nagyobb megegyezés alakul ki a katolikus-protestáns teológiai párbeszéd során az eucharisztia hitével kapcsolatosan. Ez persze nem jelenti azt, hogy már elérkeztünk a teljes egységre (hitbeli egységre, mert a kifejezések, megfogalmazások és rítusok területén nemcsak megengedett, hanem kívánatos a gazdag sokféleség). A teológiai párbeszédben szándékosan elkerülik a korhoz kötött, és a katolikus dogmát sem érintő — vitatott — teológiai megfogalmazásokat. Az interkommunió ideje azonban még nem érkezett el. Itt ki kell térnünk a valóságos jelenlét mivoltára. Tudjuk, hogy a trentói zsinat a „transsubstantiatio" teológiai kifejezést használta a kenyér és a bor átváltoztatása, illetve a valóságos jelenlét jelölésére. A skolasztikus „átlényegülés" fogalma akkor mást jelentett, mint napjainkban (egyébként a zsinat atyái hosszú habozás után fogadták el a szakkifejezést). Maga az „átlényegülés” kifejezés nem tartozik a dogmához. A hittétel csak ezt mondja ki: Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, az átváltoztatott kenyérben és borban, testével és vérével. A zsinat akkor alkalmasnak találta az „átlényegülés” szakkifejezést e hittétel jelölésére, de nem zárta ki, hogy másképpen is ki lehet fejezni ugyanazt a valóságot. Manapság a szubsztancia (lényeg, állag) kifejezés félreértésre adhat alkalmat. A modern tudományos szellemiség számára a fogalom mást jelent, mint a skolasztikus filozófia számára, jelenleg a kőznyelvben szubsztancián a dolgok empirikus valóságát, alapanyagát értjük, amely bizonyos struktúrát, szerkezetet képvisel, de lényegében a jelenségek rendjéhez tartozik. Például felsőkabátom szubsztanciája a gyapjúszövet; vagy a kenyér szubsztanciája a búza, vagy rozs, árpa. A szubsztancia filozófiai jelentése ma: egy bizonyos egységgel és állandósággal felruházott lény, amelyet az értelem felfog és valósnak állít. Vagy: az a princípium, amely egyetlen egésszé szervez bizonyos elemeket vagy jelenségeket, tehát, amely értelmet ad nekik. Ebben az értelemben felöltőm szubsztanciája az a tény, hogy ruházatul szolgál, megvéd a hidegtől; a kenyér szubsztanciája (lényege) az, hogy táplálék: többé már nem búza, mivel az emberi munka átalakította: lisztté őrölték, kenyeret készítettek belőle. Ebben az értelemben már egy bizonyos „átlényegülés” történt: a természet anyaga, a búza, az emberi munkával táplálékul szolgáló kenyér lett. A kenyér lényege (szubsztanciája) oksági és célszerűségi együttesként, belső egységként jelenik meg. A lényeg az, hogy a búza tápláfék lett. Amikor a pap Krisztus nevében ezt mondja: „Ez az én testem . . .”, tehát a kenyeret azonosítja Krisztus testével, ez a kijelentés alapvető: a kenyér Krisztus testévé válik. Ezért a transzfinalizáció és a transzszignifikáció (célváltozás, jelentés változás) kifejezések (bár önmagukban igazságot fejeznek ki), nem elégségesek a létrejött valóság jelölésére. Elégtelenek, mert önmagukban jelölhetnének pusztán külső változást. Az „átlényegülés" (transsubstantiatio) viszont feltételezi az okság és a célszerűség egységesített viszonyát: a hit révén tudjuk, hogy Krisztus Lelke átalakította a kenyeret Krisztus szentségi (feltámadott) testévé (és a bort vérévé). A Oombes-i Csoport elkerüli az „átlényegülés” kifejezését, de az átváltozást, a valóságos jelenlétet határozottan állítja: Krisztus tevékenysége révén történik az átváltozás, aki szavai által és a Lélek erejében önmagát odakapcsolja a szentségi eseményhez, amely jelenléte jele. A szubsztancia helyett az ökumenikus dokumentum „a kenyér és a bor jelei alatt adott valóságról”, „végső igazságról" beszél. Az azonosságot állító Ítélet félreérthetetlen: „(A kenyér és a bor) ezentúl, végső igazságukban, a külső jelek alatt, az adott valóság, vagyis Krisztus teste és vére." Egy utólagos jegyzet hozzáfűzi: ez nem jelenti sem Krisztus lokalizálását a kenyérben és a borban, sem azt, hogy a dolgok (kenyér és bor) fizikai-kémiai valósága átalakult. Krisztus valóságos, „lelki”-szentségi jelenléte tehát az Eucharisztiában a következőt jelenti (a „lelki" a Szentiélekre utal, a feltámadt Krisztus Lelke hármas tevékenységére): 68
