Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Személyes húsvét és pünkösd
való leöntés mozzanata tehát — mint a keresztelés többi eleme is — csak a nagy üdvösségmisztériumok fényében válik érthetővé, a Szentháromság bennünk lakásához, az elkezdődő örök élethez vezet el. A Krisztusban való újjászületést két további formai elem is aláhúzza. A fehér ruhába (az ,,igazság köntösége") való öltöztetés, amely sok helyütt, sajnos, elmarad, pedig ismét epifánikus vonásról van szó: egész életünk feladata, hogy levessük a „régi embert” és felöltözzünk az „újba”, s hogy — épp a keresztelés húsvéti eredetű „bemeneti éneke” alapján — „Krisztusba öltözködjünk”, miután „Krisztusba keresztelkedtünk”. A keresztség tehát felhatalmazás, küldetés, a II. Vatikánum által is hangoztatott királyi papság, Krisztus királyi, papi, prófétai hivatásából való részesedés. A prófétai hivatást, a tanúságtételre való felhatalmazást a gyertya átvétele is megerősíti. Krisztus felszólítása nyomán (,,Világoskodjatok a ház lakóinak . . .”) az egyház jócselekedetekre küldi tagjait, s ezzel életüket mindenestől eszkatologikus távlatba állítja: „Vedd ezt az égő gyertyát — hangzik a keleti rítusú keresztelés talán legszebb textusa —, és igyekezzél egész életedben a hit és jócselekedetek világosságával tündökölni, hogy midőn eljő az Űr, az összes szentekkel együtt fényesen léphess elébe és akadálytalanul mehess be az ő mennyei dicsőségének palotájába s együtt uralkodhassál vele végtelen időkön át, ámen.” Ismét csak beszédes jelről van tehát szó, a keresztség Kelet felfogása szerint fótizmosz, megvilágosodás, mint ahogy Krisztus megkeresztel- kedése is az volt — ezért az egész keresztény élet úgy tekinthető, mint a „világ világossága” hivatásának megvalósítása. Bár a szertartás menete szerint már itt kellene szólnunk a bérmálásról, folytassuk inkább a keresztelési igeliturgia, azaz az olvasmányok felidézésével, hiszen ezek még a keresztség részét képezik. Amit a liturgia eddig epifánikus jelekkel fejezett ki, azt teszik most kifejezetté a szentírási részletek: „Mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az ő halálában keresztelkedtünk meg” — hangzik fel a Római levél üzenete —, de amint „együvé oltattunk vele az ő halálának hasonlatossága szerint, feltámadásával is úgy leszünk”. Jogos tehát a formai elemek által is sugallt következtetés: a keresztség Krisztus halálának és feltámadásának „hasonlatosságára” történik, még egyszerűbben szólva: Krisztus bennünk végbemenő halála-feltámadása. Megerősíti ezt a keresztelési evangélium is (a Máté-záradék), amely a feltámadt Krisztus keresztelési parancsát idézi. Az összefüggésből nyilvánvaló: Krisztus azzal lesz jelen a „világ végéig”, a mi életünkben is, ha bele-keresztelkedünk, ha megéljük halálát-feltámadását, nemcsak a keresztség pillanatában, hanem tanításának befogadásával és megélésével. Íme, újabb mozzanat, mely már a keresztény életre, mint a keresztség szentségéből fakadó, egész életet átfogó folyamatra utal. A teológiai kézikönyvekből ismert keresztségképhez hozzátartozik a szentség gyümölcseinek (fructus, rés tantum) gondolatköre. Ügy szoktuk mondani, hogy a keresztség eltörli az eredeti bűnt, és a megigazulás részesévé, Krisztus testének tagjává tesz. Biztos, hogy mindez benne van a keresztségben. Mégis helyt kell adnunk Schmemann megjegyzésének: az eredeti bűn csak a természetes halálnak volt kiindulópontja (Róm 5,12). Krisztus azonban attól az örök haláltól is megszabadított bennünket, amit a kárhozat jelentene. S tette ezt a halálnak egy merőben új formájával, az önkéntes haláláldozattal. „Halálának hasonlatossága” tehát sokkal többet jelent számunkra, mint az eredeti bűnnek vagy következményeinek eltörlését: új, krisztusi létformát, azt, hogy nap nap után „meghalunk a bűnnek és élünk Istennek”. Feltámadásának vétele pedig azt, hogy úgy cselekszünk, hogy azzal „Istennek éljünk a mi Urunk, Jézus Krisztusban”. A megigazulást sem tekinthetjük statikus adottságnak, ez is örökös küzdelmet feltételez, míg a keresztségben nyert ígéret ki nem teljesedik az üdvösségben. Természetes azután, hogy Krisztus életét nemcsak egyedileg fogadjuk be, hanem egyetlen „testet” alkotunk mindazokkal, akik Krisztusba keresztelkedtek. A keresztség közösségteremtő ereje a keleti lelkiségnek is szerves része. ▲ személyes pünkösd A keleti rítus a bérmálás szentségét a keresztelés szertartásába ágyazva szolgáltatja ki. Emiatt sokan vitatták külön szentségjellegét. Pedig a liturgia szövegéből is kitűnik: új, más kegyelem átvételéről van szó. Miután a megkeresztelt újjászületett, megvilágosodott, elnyeri a Lélek ajándékának pecsétjét. A bérmálásnak a keresztelésbe való beépítettsége viszont, mint „teológiai hely”, ismét segíthet a szertartás mondani valójának megfejtésében. Kelet azt akarja kifejezni az együttes kereszteléssel—bérmálással, hogy ez a két szentség együtt tesz bennünket részesévé a Fiú és a Szentlélek megváltó-megszentelő munkájának. A kettő nem egy szentség, de egyetlen folyamat: mivel a keresztelendő „beöltözött Krisztusba”, azért elnyerheti most a kenetet is, mivel Krisztus megváltásának már részese, átveheti, befogadhatja a Szentlélek adományait is. A szertartás a Szentlélek ajándékáról beszél. Fel kell figyelnünk erre, hiszen a Szentírás inkább a Szentlélek ajándékait szokta emlegetni (vö. 1 Kor 1 2,4). Mi más lehetne az egyes szám oka, mint az hogy itt nem annyira az egyes (teremtett) kegyelmekről van szó, melyek a Szentlélekre vezethetők vissza (értelem, bölcsesség lelke stb.), hanem magáról a Szentlélekről mint Ajándékról, arról a teremtetlen kegyelemről, aki nem más, mint Isten Lelke! Az ember így nem „szent dolgokat” 57
