Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Cselényi István Gábor: Személyes húsvét és pünkösd
nül, hanem a maga személyes valóságával lesz részese az „új teremtmény" méltóságának (vö. a „név" biblikus fogalmával). A proszkomídiát, akárcsak az eukarisztikus liturgiában, a „hitjelöltek liturgiája", azaz itt: a kate- kumenek közé való felvétel követi. Ennek első része az exorcizmus, a gonosz lélek kiűzése. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy az efféle mozzanatokban babonát, régimódiságot lássunk. Pedig — mint éppen Schmemann írja — világunk tele van irracionáléval, átláthatatlannal, így elsősorban a gonoszság értelmetlen tetteivel. A gonoszság azonban nem valamiféle „hiány", mint a skolasztika gondolata, hanem nagyon is itt lévő valóság, s amint a jótettek személyes hordozóra utalnak vissza, úgy az irracionálé mögött is joggal sejthetünk meg az emberen túl is személyes cselekvőket — az ördögöket, akiknek éppúgy a világ a működési színterük, mint az ember számára. Ezért szerepel a keresztelés elején az ördögűzés, akarcsak Jézus nyilvános működése előtt. A liturgia előbb megszólítja (mert személynek tekinti) őket, a szó őseredeti erejében bízva űz el őket, majd „lehelés" következik, mint ahogy a víz megszentelésekor is lehelet kiárasztásával történik a Szentlélek erejének közlése. A Sátánnak való ,,ellentmondás" a keresztségi fogadalom (a kateku- men-vizsga) első része. A keresztelendők (ill. keresztszülők) Nyugat felé fordulnak, úgy mondanak nemet a gonoszságra, majd kelet felé fordulva fejezik ki készségüket, hogy egyesülnek Krisztussal. Napkelet a keleti egyház jelképrendszerében valamiképp maga Krisztus, aki ti. az Igazság Napja. Íme, egy újabb apró formai elem, mely a Krisztus feltámadásával elkezdődött „nyolcadik napra" utal. Természetes, hogy mind a bűn elleni küzdelemnek, mind a Krisztushoz hasonulásnak az egész élet egészében kell majd megvalósulnia. A keresztségi fogadalmat a Hitvallás elmondása követi. Az ősegyházban ezzel zárult le a katekumenátus időszaka, a hitjelölt immár személyes meggyőződéseként („Hiszek . . .", első személyben) mondhatja el a közösség hitvallását. A Hiszekegy az üdvtörténet tömör összefoglalása, a megkeresztelt az „egy keresztségben" lesz I sten hozzánk haj- lásának személyes befogadójává. Mint a Krédót követő imádság is kifejezi, ebben fog megvalósulni számára Isten egyetemes üdvözítő akarata. A szóbeli elemeket,,anyagi” elem követi: az olajjal való meg kenés. Nem krizmáról, bérmaolajról van még szó, hanem a jelöltek olajáról, amelynek tartalmát az a természetes szimbolizmus szabja meg, hogy a régiek számára gyógyulás, fény, szabadulás (vö. Noé és az olajág) kifejezője volt. A megkenetés tehát azt jelzi: a keresztelendő testileg-lelkileg „egésszé", egészségessé, „megvilágosodottá" válik; a bűnben megromlott természete újra ép, teljes lesz, megszületik benne az új, mennyei ember. Természetesen itt, a keresztség előtt (ha ugyan szabad így különválasztanunk az idősíkokat) mindez még csak ígéret, de épp ezeknek a tényezőknek kell valósággá válniuk a keresztény élet folyamán. Az elkezdődő örökélet Ez után következik maga a szűkebb értelemben vett keresztelés, azaz a vízzel való leöntés. Ha valahol, akkor különösen itt igaz az, hogy nem csupán külső jelről van szó, hanem olyan valóságmozzanatról, amely magának a keresztségnek a titkát tárja fel. A víz epifánikus valóságát az jelenti, hogy szinte benne sűrűsödik az egész üdvtörténet. A víz a Szentírásban mindenekelőtt maga a kozmosz, az anyag (vö. a „vizek" a teremtésnél, amelyekből Isten Lelke formál „rendet"). Ugyanakkor élet és halál jelképe is, hiszen éltet, épít, de rombol, pusztít is. A víznek ez a kétértelműsége megmutatkozik a vízözön vagy a Vörös-tenger történetében is: a bűnösökre büntetést, az igazaknak szabadulást hoz. A jánosi, és főleg a jézusi keresztségben azután a bűnbánat és megiga- zulás, majd a halál és feltámadás kettősségét is magában hordozza. A víz tehát nemcsak a teremtésnek, de a bűnbánatnak, a megváltásnak, sőt a halálnak-feltámadásnak is kifejezője. Nem egyszerűen arról van szó, hogy itt van egy evilági anyag, ami az egyik szentség „anyagát" képezi, hanem arról, hogy a víz, a maga üdvtörténeti hátterével a megújuló epifánia része lesz, a megszentelés csatornájává válik, a megkeresztelt pedig mintegy alámerül Krisztus halálába, hogy azután felemelkedjék vele új emberként, a mennyország örököseként. Metabolé, „átváltozás" zajlik itt, az eukarisztiához foghatóan, de nem egyszerűen ennek a világnak egy másik anyagává, hanem a végső idők anyagává, nem a láthatók, hanem a láthatatlanok síkján! Természetesen legalább ilyen lényegesek a keresztelési formula szavai is: „Kereszteltetik Isten szolgája, N., az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen." A liturgia szenvedő igealakot használ, ami a szentírási gyakorlatot követve azt akarja jelezni: az igazi cselekvő itt maga Isten. A szentháromságos formát számos szerző így fordítja le: az Atya, Fiú, Szentlélek nevére történik a keresztelés. Mindenképpen a személyes vízkereszt pillanata ez, az első eleven, személyes találkozás a Szentháromság személyeivel. A megkeresztelt az Atyának fia, a Fiúnak társörököse lesz, és Isten Lelke öleli eggyé a többi megkeresztelttel, sőt az üdvözültekkel is. De amint Krisztus vízbe merülése maga is halálára-feltámadására utalt előre, ez a megújult epifánia ugyanígy már személyes nagypéntek és húsvét is, a nagy megváltásmisztériumok behatolása egyedi életünkbe, részesévé tesz annak a Szentháromság személyei közt lefolyt drámának, melynek csúcspontja a Fiú áldozata és megdicsőülése volt, s amelyet azután a Szentlélek kiáradása pecsételt meg. A vízzel 56
