Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Oláh Miklós: Cölebs papság, mint a megvalósult Isten országának jele -. A házasságban megvalósuló "kisegyház" (Homilia vázlat)
végződik és mindkettőben a vértanúk tropárját éneklik. így lesz egyértelmű mind a papság, mind a házas állapot a Krisztusról való tanúskodás szentsége. A keleti egyház a házasságot és a papi rendet együttesen úgy tekinti, mint az élet továbbadásának szentségeit. A papszentelésen a Krisztust megjelenítő férfi az egyházzal mint az Úr jegyesével kel egybe, hogy Szent Pállal szólva, az evangélium által életet fakasszon (vő. tKor 4,15). A házasság tanúságtevő életformáját a család biológiai-szellemi közösségén belül,i a papok, püspökök, az egyházközség, illetőleg az egyházmegye lelki-közösségi-kegyelmi egységében élik meg. Éppen mert a házasságot „papi" szolgálatnak, a papságot pedig „szent házasságnak", az „egyházzal kötött frigynek" (Schmemann) tekinti a keleti egyház, nem lát ellentmondást a nős papságban, tehát abban, hogy házas embereket szenteljenek pappá. A feltétel csupán az, hogy erkölcsileg feddhetetlen, buzgó hívő legyen és bizonyítsa az elöljáróságra való alkalmasságát, aki ugyanis „házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának” (Him 3,5). A keleti egyház szerint a pap családja a pap lelkipásztori-nevelői munkájának része és próbaköve, ahol kipróbálhatja módszereit és egyben az a lelki bázis, ahonnan mindig erőt meríthet. Családja révén a görög pap mintegy beletestesül az őt környező világba, osztozik hivei gondjaiban, bajaiban. így talán emberközelibb módon tud szólni a jórészt szintén családban élőkhöz, egyszerre lesz atyja gyermekeinek és egyházközsége tagjainak. A görög liturgia tudatában van a házasság, martirium, tehát áldozatjellegének. Az evangélium azonban nem a terhek lerázására, hanem keresztként való vállalására szólít. Aki tehát a házasságot igazi keresztény lelkülettel éli meg, azt ez a szentség nem távolítja el Krisztustól, hanem éppen közelebb viszi hozzá és így megsokszorozhatja erőit a „nagyobb családért" való munkálkodásban. Keleten is ismert a papi rend és a nőtlenség összefonódása, az „Isten országáért vállalt szüzesség". A hagyomány szerinti megoldás az volt a keleti egyházban, hogy a papság tagjai vagy házas emberek voltak vagy szerzetesek, akik fogadalommal is megerősítették nőtlen állapotukat: „A házasság és a szerzetesi élet két különböző és egymás kiegészítő módja annak, hogyan lehet közösségben lenni Isten szeretetével." (Krisztus közöttünk, 315. o.) Az egyházi rend legmagasabb fokát, a püspöki ordót a keleti egyház is nőtlenséghez köti. Itt már a keleti egyház is eltér a páli hagyománytól: „A püspöknek egyszer nősültnek kell lennie" (vö. 1Tim 3,2). Tudjuk azonban, hogy a hierarchia fokozatai ekkor még nem határolódtak el annyira, tehát amit az apostol a püspökökről mond, sok tekintetben később inkább a presbiterekre vonatkozott. A püspöknek egész egyházmegyére kiterjedő atyai gondjai miatt a keleti egyház is kötelezőnek érzi a nőtlenséget, hogy minden adottságával azt keresse „ami az Úré". A papi rend és a házasság szentségének „keleti megközelítése" megerősített vallomás Istennek míndannyiunkra kiáradt szeretete mellett. Oláh Miklós A CÖLEBS PAPSÁG, MINT A MEGVALÓSULT ISTEN ORSZÁGÁNAK JELE Homilia-vázlat A nagyhét első három napja szertartásainak központi éneke: „Íme a .Vőlegény' jő éjfélkor és boldog az a szolga, kit virrasztva, és újra méltatlan, kit restelkedve talál. Vigyázz, ó, én lelkem, és sok álommal ne terheld magad, nehogy a halálra adatván, a mennyországból kivettessél; hanem serkenj fel, kiáltván: Szent, szent, szent vagy Isten! az Istenszülő kedvéért könyörülj rajtunk!" (Tropár) A szöveget kommentálva Alexander Schmemann ezt mondja: „éjfél az a pillanat, amikor a régi nap befejeződik, hogy átadja helyét egy új napnak. Így ez az óra a keresztény ember számára annak az időnek a jelképe, amelyben él. Az egyház egyrészt még ebben a világban van, osztozik gyengeségeiben és tragédiáiban. Másrészt viszont igazi léte nem ebből a világból való, mert Krisztus jegyese, és azt a küldetést kapta, hogy hirdesse és nyilvánítsa ki az Ország eljövetelét és az új napot. Élete állandó virrasztás és várakozás, — olyan virrasztás, amelyik ennek az új Napnak a hajnala felé fordul . . ." Az egyház eme határ-állapotának, /y fft',,. 1“, 257
