Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Gaizler Gyula: Házasság - a közösségalkotás, a dialógus, a remény szentsége
a feleségére, ... az házasságtörésf követ el!” — ez Bővet véleménye (80. o.). További veszély, hogy az anya megszületett gyermekével kettesben marad. Bekövetkezhet a pótlékszeretet: a férje helyett is — nem is oly régen még szerelmese párja — gyermekét szereti. (Bár inkább együtt szeretnék szerelmük gyümölcsét!) A szerelmi élet ekkor „kötelességteljesítéssé" válhat — érett ember pedig ebből nem kér. Kész az ördögi kör, melyből csak megújult szerelemmel lehet kiszabadulni. — Mit tehetünk? A családpasztoráció jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nem elég az egyéni problémák meghallgatása, bogozgatása, a kapcsolatot kell segíteni, szükség esetén gyógyítani. A csoportterápia egyik formája ez. Elengedhetetlen a hasonló korú családok segítsége. Női szerep kiéleződése. A család növekedésével mindig felmerül a kérdés: maradjon-e otthon a feleség, az édesanya — és meddig — vagy folytassa családon kívüli hivatását, munkáját. Nem nagyon lehet általánosan érvényes elvet leszögezni. Ki-ki maga ítélje meg: orvosnő, tanárnő vagy pl. szövőnőként családján kívül is szét akarja-e árasztani tehetségét, egyéniségét. Komoly döntés még: mennyire szorul rá a család az anya keresetére is? Persze nem az anyagi kérdés a legfontosabb, inkább az, hogyan akarja ő maga megosztani önmagát, idejét feladatai, hivatásai közt. Az ifjú párnak közösen kell eldöntenie, mit ítél fontosnak. Meddig maradjon otthon az anya, hogy családja, gyermekei foglalják le energiáit, ez jelentse számára a teljes életet. Sokszor félállás lehetőségek, kötetlen beosztású munkahelyek segítenek az egyszerre többfelé eleget-tenni akarásban. A lelkiismeretet alakító lelkipásztorok jó, ha arra törekszenek, hogy a döntés valóban a házaspár szabad döntése legyen. Befolyásolja őket úgyis a közhangulat — a családközösségek kialakult gyakorlata is, az emancipációra vagy a hagyományos női szerepre törekvés — no meg számos rendelet és nyilvános vita. A döntés alapvető (elelössége mégis a családé marad: a következményeket elsősorban ők viselik. Nőnek a gyerekek. Nevelünk, nevelődünk. Kezdődik a szemben állás. Még jó, ha nem szembeütközünk! Pedagógiai ismeretekkel kell felvértezni családjainkat, hogy a megélt hitre nevelés rájuk eső feladatait jól megoldják, gyermekeik igaz emberekké váljanak. Segíti a megértést, ha a szülők képesek visszaemlékezni saját ifjú korukra. Baráti családok gyermekeinek közössége növeli biztonságtudatukat. A nagyszülők és unokáik szerető egymásra találása segít az újítás és hagyományőrzés összeötvözésében. Újra kettesben. A még mindig fiatal emberpár gyermekei önállósodása után, magára marad- tan új feszültségeket kell megoldania. Van-e még mit mondaniuk egymásnak? Szexuálisan is partnerek-e még? Képesek-e új helyzetükhöz illő új életforma kialakítására? Rengeteg a kérdőjel. Van-e tanácsadójuk, segítőjük? Testileg-lelkileg fáradékonyabbak, törékenyebbek, mégis ismét alkalmazkodniuk kell. ÖSBIZALOM — REMÉNY. „Az ősbizalom az élet első ajándéka" írja Széli Margit tanulmányában, majd így folytatja: .........istenhitté emelten elvezet a Lét teljességéhez". Az anya—gyermek k apcsolat kihat az egész életre. Mégis: van egy szentség erejével támogatott újrakezdési lehetőség. A házasságban, a döntően új kapcsolat kezdetén, az ősbizalom újraéled. Meggyőződésem, hogy mindaz, amit a gyermek—szülő kapcsolat jelentőségéről, az ősbizalom kiteljesedéséről vagy megtöréséről írtak, áll a házasságban eggyé — „egy testté" — lett szerelmespárra is. A szeretetben kiteljesedő kölcsönös elfogadás megteremti a biztonságérzetet, egyre valósabbá válik a jövőbe vetett bizalom, a remény. Bízunk egymásban, a világban, a Létben, Istenben. Remélni fogunk a reménytelenség ellenére, örömmel vállaljuk gyermekeinket, a jövő építését, akkor is, ha az atomhalál rémképei vesznek körül bennünket. Sokgyermekes családoktól gyakran megkérdik — szóval, vagy kimondatlan rácsodálkozással: „Ugyan miben reménykedtek?" Lényegileg hasonló szituáció késztethette Péter apostolt máig hangzó felszólítására: „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja a reményeteknek" (1Pt 3,15b). Bizonyos, hogy ateista barátaink is szívük mélyén, a remény tanúságtételét várják tőlünk. Manapság sokan kutatják, van-e valamilyen külön „keresztény sajátosság” követendő elveinkben. Súlyos elvi viták folynak. Mégis: keresztény családok sokasága, életének példája tanúsítja, hogy az élő hitnek megtartó ereje van. Családközösségeinkben alig akad végleges hajótörés. Biztosra vehető, hogy segít ebben a végsőkig hűséget fogadó indulás elszántsága, a „legfeljebb elválunk" lehúzó erejének tudatos megtagadása. Hitünk tapasztalattá érett: Bízhatunk az ösbizalom Forrásában! ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉS. A házasság meghatározása, szentségjellege, céljaink felsorolása: egyre inkább közös ökumenikus kiindulási alap lehet. A család bensősége, szeretete módot ad az ősbizalom kiteljesedésére. Külső és belső hatások, adottságok miatt különböző fejlődési fokon lévő családok más-más segítséget igényelnek a lélek pásztoraitól, baráti családközösségektől. — Elvi jelentőségű, hogy a szexualitást elsődlegesen házasságon belüli kérdésnek tekintsük, az elhajlásokat is ennek fényében tárgyaljuk. A házasságban fellépő konfliktusok meg244
