Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Doskar Balázs: A termékeny szeretet útján - Irányelvek a házassági felkészítésre
A házasságkötéskor kimondott „igen". A házasság szentségében Isten szabadságunkat „hivja", hogy dolgozzunk vele együtt. Ónként igent mondva a másikra folytatjuk az Isten által megkezdett teremtését. Saját, első családunkban, későbbi baráti közösségeinkben — a mások által — kimondott igenek megteremtik a lehetőségét annak, hogy érett személyiségekké váljunk. A házasságkötéskor már nekünk teszi fel a pap a kérdést a közösség nevében: „Szabad elhatározásból jöttél-e ide . . .?” „fgéred-e hogy . . . amíg a halál el nem választ titeket egymástól?" — Csak akkor ajándékozhatjuk el magunkat, — mondhatunk igent az első kérdésre — ha urai vagyunk magunknak, szabadok vagyunk. Kialakult voltunk mellett ez a következőket jelenti. Akarati, érzelmi függetlenség szüléinktől. A kifejezett kényszer sem a múlté egészen, de a legtöbb anyós-probléma mögött a „második" köldökzsinór el nem vágása rejtőzik. Ha „éretlen" a szülő, hosszú távú, szeretetteljes, de határozott elszakadási műveletet jelenthet igenünk. (Akkor is, ha mi vagy a párunk éretlen.) Egy határozott, de megértő ifjú férj, ill. feleség hónapokra rövidítheti a „harcot". De a második „szülést" átélő szülők is megérdemlik az együttérzést. Nem érdemes megsértődni egy-egy kibuggyanó anyai könny miatt („nem is örül a boldogságomnak" felkiáltással). — Igenünk elszakadást jelent előző szerelmeinktől is. A nőknél nagyobb probléma („ők elfelejtik barátnőiket, de szerelmeiket nem; a férfiak elfelejtik szerelmeiket, de barátaikat nem"). Elfelejteni nem lehet (talán nem is érdemes), hanem feldolgozni jó: megköszönni magunkban a kapott valódi értékeket, és lezárni. Még így is felbukkanhat érzelemvilágunkban „az a rongyos régi". (Pl. Egy férfi és egy nő c. film.) — Igenünk nélkülözhetetlenné teszi helyes értékrendünk kialakítását munkánkkal, hobbyjainkkal, de még barátainkkal kapcsolatban is (de nem a „hűség" ellentéteként). — Igenünk tudatos szembenézést — és megszabadulási törekvést — jelent gátlásainkkal, megszokásainkkal. Ha másnak akarok látszani, elviselhetetlen terhet veszek magamra. Ha nem engedek megszokásaimból, elviselhetetlenül érdes leszek. Második igenünk feltétlen igent jelent. De merhet-e ilyent ember kimondani? A tanítványok is megjegyezték Jézusnak: „Ha így áll a dolog . . ., nem érdemes megházasodni." (Mt 19,10). A mai ember az ötéves tervek világában él, fél a végleges döntésektől. A feltétlen igen — jogosan — a sötétbe ugrás érzését kelti, annak minden félelmével. Ezért gyakori és természetes az esküvő előtti bizonytalanság, sőt pánik. A hűség sokszor igen nehéz lehet. A munkahelyen vagy valahol találkozunk valakivel, aki sokkal alkalmasabb párunk lehetne (ez esetleg objektíve igaz is). Átélhetjük: „elrontottuk" az életünket. Ezért jobb előre tisztázni: a legjobb választása matematikai lehetetlen. A párunk hogyan lesz mégis, egyetlenné" számunkra? A neki ajándékozott feltétlen igenünk által. Amit másodszor csak egy árulás által tudnánk kimondani, nem túlságosan hitelt érdemlően. Adott esetben csak Istennek „hiszem" el, hogy a javamat akarja a hűség által. — Nehéz lehet az igenünkhöz való hűség érzelmi hullámvölgyeinkben, az érzelmek „sötét éjszakájában" is. Ügy érezhetjük: semmi közünk a másikhoz, vagy hogy bárki más (pl. munkatársunk) problémáit már jobban ismerjük, mint a párunkét. Nehéz ilyenkor elhinni (Istennek), hogy az „alagútnak" van túlsó kijárata is. Nem ijednénk meg annyira, ha tudnánk és elfogadnánk: ez a hullámzás az érzelmi élet sajátja, nem pedig szerelmünk mércéje. Ugyanez áll a „mosolyszünetekre" is: hiszünk-e abban, hogy mindig van út a kibékülés felé. — Súlyosabb gondot okoz a másik „lényegi" változása. Terhes lehet a másik világnézeti válsága, erkölcsi bűnei, hűtlensége, — mindez emberi kitartásunkat teheti próbára. Emberi összeomlása (betegség, sikertelenség, az — ezekből fakadó — ivás, . . .) fizikailag terhelhet túl. — Külön tanulmányt érdemel a férfi és a nő (lelki) alkatának különbözőségeiből adódó nehézségek. A hűség lényege: az emberi „nem érdemes"-sel szemben Isten erejéből (szentség!) kimondott „igen" értelmében életünk végéig üdvösségének záloga és eszköze vagyunk párunknak. Számíthat ránk jóban-rosszban, nemcsak akkor, ha megérdemli, ha megéri. — De nem szabad elfelejtenünk, az ember alapvető vágyai a végtelent, a teljességet célozzák meg. Így van ez a szeretet igényével is. Nem szabad azt hinnünk, hogy akár a házastársi szeretet is, be tud tölteni minket. A legharmonikusabb kapcsolatban is megmarad a nyitottság a még több, a teljesség felé. A férfi és a nő a házasságban kitágítják egymás szívét, és ezután már nem tudják betölteni. Ekkor nyílik meg kettőjük egysége Isten felé, aki képes mindkettőjüket betölteni. Isten nem közénk áll, hanem mögénk, hogy megtanuljuk jól szeretni egymást, és örüljünk, hogy a másik végtelenségigényét Isten tölti be, s nem valami boldogságpótlék. — Megfontolható kérdések — Igaz-e: csak egyszer lehet szerelmes az ember? Mikor érzed embertelenül nehéznek a feltétlen hűséget? Megbeszéled-e valakivel kapcsolatod problémáit, s miért velük? Meddig kell-lehet-érdemes feladni egyéniségedet a másikért? Egy felbukkanó harmadikat elmondja-e az ember a párjának? Vagy próbálja meg egyedül legyőzni a kísértést? Tudatos együttműködés a Teremtő Istennel. „Micsoda király az, aki háborúba indul más király ellen, és le nem ül előbb, hogy megfontolja: képes-e ellenségével szembeszállni" (Lk 240
