Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Lukács László: Egyetemes és hierarchikus papság

nyék illetik meg őket. A papság Így egyre inkább „állami hivatalokká" válik, „a kultúra és a műveltség monopóliumában élő emberré, s ezt a helyzetet a germán jogi gondolkodás csak tovább erősítette."

A középkor kezdetén alakultak ki a helyi egyházközösségek (falvakban is), az élükre rendelt lelkipásztorral. Rehberger ennek a papság számára kialakult diaszpórahelyzetnek tulajdonítja azt, hogy a papság szellemi-erkölcsi-lelki színvonala egyre mélyebbre süllyed. A cle- ricus szó korábban még írástudó, művelt embert jelentett (vö. az angol clerk szót), most egyre inkább tudatlanoknak, hovatovább írástudatlanoknak bizonyulnak. Jellemző ebből a szempontból a humanisták megvetése a papsággal szemben, amelynek egy része valóban „elégedetlen szellemi proletariátussá degradálódott.” — A középkor folyamán „az egyházi szolgálatban állók és a közösség belső kapcsolata a papság és az Eucharisztia kapcsolatára szűkült." Ratzinger a bajok gyökerét abban látja, hogy az ordo és a iurisdictio (a szentség és a közösséghez való küldetés) elvált egymástól. Az Eucharisztia az ősegyházban az egész egyház által bemutatott hálaadó áldozat, az egyházat éltető és egyesítő istentisztelet volt, most speciális papi felhatalmazássá válik. Kezdetben „tota aetas concelebrat", az egész közösség koncelebrál az eucharisztikus istentiszteleten, később — III. Ince pápa szerint — Isten hívő népe csak „in voto" teszi azt, amit a pap cselekszik.

A skolasztikus teológiában már egyértelműen az Eucharisztia bemutatására szűkül le a pap szentségi felhatalmazása: „Sacramentum ordinis ordinatur ad eucharistiae consecrationem." Ratzinger az egyházképben bekövetkezett változásra utal: „az egyház többé nem istentiszteleti közösség, communio, hanem csupán jogi szervezet, azzal a sajátossággal, hogy őrzi a szentségeket, de az Eucharisztia csupán ezek egyikévé válik, nem pedig az egyházi élet mindent átfogó dinamikus közepe. Ezáltal a papi szentség is kiszakad az egyházi gyülekezet egészéből: csak arra való, hogy az egyházban előírt szentségeket létrehozza."

Sajnálatosnak mondhatjuk, hogy a közösséggel való kapcsolat tovább lazul még az egyházi reformmozgalmak következtében is. VII. Gergely az invesztitura-harc során megpróbálja függetleníteni a papságot a világi hatalmaktól, társadalmi-állami befolyástól, kinevezésektől, javadalmaktól, törekvései azonban azzal a mellékkövetkezményekkel is járnak, hogy a papság még jobban elszakad a hívők közösségétől, s felhatalmazása egyre inkább az Eucharisztiára és a szentségek kiszolgáltatására szűkül. — A reformáció tehát nem minden alap nélkül lépett föl az ordo szentségének egyoldalúvá lett fogalma ellen. Luther legfontosabb tézisei — már az apostoli örökség s ezzel a katolicitás talajáról letérve — a főbb torzulásokat vették célba.

A tridenti zsinatnak sem ideje, sem ereje nem volt ahhoz, hogy a papságnak dogmatikai szempontból hiánytalan, részletes tanítását kifejtse. Ehelyett beérte azzal, hogy elítélje Luther és a reformátorok tévedéseit, bár a kánonok után a reformdekrétumok sok igen hasznos utasítást tartalmaznak a papság életére vonatkozóan. A II. Vatikáni zsinat tudatosan folytatja a Tridenti nu m és az I. Vaticanum által megkezdett, de befejezetlen tanítást az egyházról és a papságról. Kiigazítja az évszázadok folyamán bekövetkezett torzulásokat, és határozottan pozitív képet rajzol, megfogalmazásaiban azonban — Ratzinger kifejezésével — „nem elég határozott". IV.

IV. Kérdések és feladatok

All. Vatikáni zsinat minden további megfontolás alapjaként kiemeli a hívők egyetemes papságának tényét. A messiási népen belül azonban „az Úr Krisztus az Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle tisztségeket alapított, amelyek az egész test javát célozzák." (LG 18.) — A zsinat után a papság körül kialakult teológiai vitákban több oldalról próbálták értelmezni (nemegyszer átértelmezni) az egyházi tanítóhivatal eddigi kijelentéseit — amiből természetesen messzeható következmények adódnának a jövő egyházi életére, lelkipásztori tevékenységére. Az újraértelmezési kísérletek lényegében egy kritikus pont körül kristályosodnak ki: van-e lényegi különbség az egyetemes és a hierarchikus papság között? Az ordo önálló szentség-e, tehát közvetlenül Krisztusra visszavezethető, bár természetesen az egyházban élő kegyelmi valóság-e vagy pedig a szentségi egyháznak egy funkcióköre, amelyet a mindenkori szükségleteknek megfelelően alakít? Krisztust reprezentálja, képviseli-e a pap, vagy pedig az egyházat? Hordoz-e valami lényegi különbséget a többi kereszténnyel szemben, vagy pedig csupán funkciójában különbözik tőlük? A teológusok többsége más-más megközelítésekkel és érvelésekkel, de a hagyományos egyházi tanítást képviseli, akadnak azonban képviselői az utóbbi nézeteknek is. Egyesek az egyházi vezetést nem tekintik végleges és teljes elkötelezettségnek, egyházi szolgálatot bárki elláthat, házas férfiak vagy nők is, akár másodállásban, ideiglenes jelleggel is, szenteléssel vagy anélkül.

209