Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Lukács László: Egyetemes és hierarchikus papság
Az egyházról és a papságról szóló katolikus tanítás fényében azonban mindenképpen hamis alternatívának látszik a két valóság bármilyen fajta szembeállítása, egymás ellen történő kijátszása. A kettő szorosan összetartozik: pap csak Krisztus egyházában létezhet, az egyház pedig nem állhat fönn pap nélkül. Eredetében és céljában is természetesen Krisztus egyháza az elsődleges valóság: ,,A hívek egyetemes papsága megelőzi a hivatali papságot, s nem csupán annak halvány visszfénye ... A hierarchikus papság szolgálja Krisztus aktív egzisztenciális papságát és a hívek passzív egzisztenciális papságát, azzal, hogy mindkettő számára lehetővé teszi a tartós szentségi jelenlétet." (Ratzinger) Mindez egyértelműbbé lesz akkor, ha szemügyre vesszük a keresztény közösség mibenlétét, eredetét és létének értelmét. ,,A közösség meghatározott helyen alakul ki vagy meghatározott személyek körében jön létre: a szóra és a szentségre alapozott, a papi szolgálat által egyesített és irányított, Isten dicsőségére és más emberek szolgálatára meghívott közössége mindazoknak, akik az egyetemes egyházzal egységben hisznek Jézus Krisztusban, és tanúságot tesznek az általa létrehozott üdvösségről. Az egy keresztség által (1Kor 12,13) és az Úr asztalában való közös részesedés által egyetlen Testet alkotnak Jézus Krisztusban." Ez a communio a feltámadt Krisztus jelenléti formája a történelemben. A pap ennek a communionak őrzésére, szolgálatára kap megbízást az egyházban, Krisztustól, a Szentlélek által. Semmiképpen sem függetlenítheti magát sem Krisztustól, akinek nevében eljár (in personam Christi ágit), sem az egyháztól, amelynek szolgálatában áll. A papság tehát az egyházban nő ki, ott ölt történelmi alakot, de nem onnan származik, hanem magától az Úrtól. A klasszikus teológiai kifejezésekkel élve: Isten megbízásából (mandátum Dei) jön létre, isteni jogon (ius divinum) — még akkor is, ha a közösség tagjai közül kerül ki, s maga a közösség javasolja vagy akár választja erre a szolgálatra. Greshake szerint Krisztusnak és az egyháznak cselekvése közé nem lehet minden fenntartás nélkül azonosságjelet tenni. Az egyház Krisztus teste, jegyese, Isten népe, amely önmagában nincstelen, s mindenét mindenestül urától kapja: creatura verbi. Krisztus szentségi módon jelen van egyházában, de ez sohasem szüntetheti meg Krisztus elsődlegességét („voraus-") az egyházzal szemben. Az egyház mindig teremtmény, alapítás marad. Biztosan megmarad a kegyelemben, ugyanakkor folytonosan vándorúton jár. Az egyház tettei, szentségi jelei mindig Krisztusra és az általa meghozott üdvösségre utalnak. — A papi hivatal átadásának szertartása szentség, amely kettős irányban hat: meghatalmaz a közösség szolgálatára, a személyt pedig a kegyelem által legmélyebb egzisztenciális mélyeiben Istenre irányítja. Olyan személyes elhivatottság, amelynek sajátos szerepe van az egyházban. A püspök (pap) tehát a Krisztus alapította és éltette egyházon belül közvetlenül Krisztustól kapja hatalmát: külön szentségben, az egyház könyörgésére a Szentiélektől kapott kegyelemmel. A püspöki szinodus (1971) határozata szerint: „Az egyháznak ez a lényegi struktúrája — a nyájból és a hozzájuk rendelt lelkipásztorokból álló közösség — mindig normativ volt és az is marad az egyház hagyománya szerint. Ebből a struktúrából folyik az, hogy az egyház sohasem lehet önmagában zárt, hanem mindig alá van vetve Krisztusnak, Alapítójának és Fejének ...” A zsinati okmányok gondosan kerülik a korábban elterjedt olyan kifejezéseket, mint: „sacerdos alter Christus”, mivel ez valami azonosságra enged következtetni Krisztus és a pap között, bár a kifejezés napjainkban is újra és újra előkerül, de nem annyira dogmatikus, mint inkább spirituális értelemben. A zsinat inkább Krisztus reprezentációjáról, képviseletéről beszél. A korábbi statikus-szakrális fogalom helyett tehát inkább a papi tevékenységre teszi a hangsúlyt. Későbbi tisztázásra vár, hogy ez a megjelenítés, repraesentatio, képviselet milyen változást idéz elő a pap lényében, életében. Greshake a papságról szóló könyvének alapgondolatául a repraesentatiót választja. A pap szentségi jel, Krisztusnak és az egyháznak képviseletére. Krisztus meghívja és fölszenteli azért, hogy az egyházban öt magát képviselje, de a meghívás és fölszentelés erejével, nem személyi kiválóságával. A pap elmondhatja Szent Pállal: „Krisztus követségében járunk" (2Kor 5,6), ezért rendelkezik apostoli teljhatalommal (exousia) (Fii 8; 2Kor 13,10), amelynek erejével fölötte áll még a karizmáknak is, és hivatott azoknak irányítására és ellenőrzésére. A pap tehát sohasem tevékenykedhet önállóan, hanem mindig csak Krisztus nevében. „A presbiter az apostolokhoz hasonlóan részt kap Krisztus közvetítő szolgálatában: ő is Jézus Krisztus szolgája." Az apostolokhoz hasonlóan részt vesz Krisztus megváltó művében: hirdeti a megtestesült és megfeszített isteni Szót, tanúságot tesz haláláról és feltámadásáról, s megjeleníti öt szentségi szavával az eucharisztikus közösségben. Róm 15,16 egyenesen azt a kifejezést használja erre a Krisztust megjelenítő igehirdetésre: Pál „Krisztus leitürgosza". A keresztény közösségben a pap a mennyei lakoma házigazdájának képviseletében jár el — ezáltal is jelzi, hogy az Eucharisztia: Krisztus ajándéka, a közösség tehát nem rendelkezhet vele a saját erejéből. Azzal tehát, hogy a pap Isten küldötte — Isten hatalmának elsőségét jelzi az egyházban. Pásztori szolgálatra kap küldetést: fölötte áll a nyájnak és érte kell élnie, de 210