Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Lukács László: Egyetemes és hierarchikus papság
gyatkozó bizalommal. — Krisztusnak, az örök főpapnak papi áldozatához így csatlakozik Isten egész papi népe: vele önmagát is föláldozza Istennek, s így folytatja a dicséret örök áldozatát, Krisztus megváltó művét. A történelem különböző korszakaiban és minden egyes emberben befogadja a magát velünk közlő Istent, a maga földi korlátái és lehetőségei között éli a szentháromságos Szeretet isteni életét; a hitbeli engedelmesség és az egység szeretet- áldozatában hódol az Atyának és hirdeti Isten nagy műveit. Ahogyan az Atya Krisztust a világba küldte, úgy küldi Krisztus a világba tanítványait, hogy tanúságot tegyenek róla minden nemzet előtt, s folytassák tovább megváltó művét a történelemben. — 3. Az egyház mégsem azonos Krisztussal. Krisztus a vőlegény, a Fő, az egyház az ö jegyese, teste. Krisztus azonban — szentségi formában, tehát hatékony jelként személyesen is jelen van a történelmi egyházban apostolain és utódain, a püspökökön s fölszentelt segítőtársaikon (a papokon és diákonusokon) át. A püspökök (s velük együtt mindazok, akik valamilyen módon a papság szentségében részesülnek) Krisztust magát „képviselik", jelenítik meg az egyházban, az ö nevében járnak el, amikor hirdetik Isten nagy titkait, összegyűjtik a közösséget Krisztus nevében, elsősorban az Eucharisztiában. A papi hatalom teljességét tehát a püspöki hatalom hordozza. — A papság szentségére meghívottak és fölszenteltek életük áldozatával és egész életüket felmorzsoló szolgálatukkal gondoskodnak az egyházon belül arról, hogy Isten papi népe hűségesen tölthesse be küldetését. Megbízásukat tehát Krisztustól kapják, az apostolutódokon, a püspökökön keresztül, hogy az O küldetésében járva, az ö művét folytatva gyakorolják főpapi, prófétai és királyi művét, az ige, a szentségek és a közösség, Isten papi népének szolgálatával. III. Történeti áttekintés A megkereszteltek egész közössége kap tehát meghívást az önátadás krisztusi életére, az Atyának halálig engedelmességre, és a testvérek szolgálatára. Isten papi népén belül azonban kezdettől elválaszthatók a különböző apostoli-presbiteri-papi szolgálatok, amelyek Krisztus papi szolgálatát folytatták, és őt jelenítették meg az egyház épülésére és a világ üdvösségére. — „Ahogyan Krisztus sohasem nevezte magát papnak vagy főpapnak, működése mégis papi volt, ugyanúgy apostolai sem nevezik magukat papoknak, de azt a megbízást kapták, hogy küldetését folytassák, s apostoli szolgálatuk közvetítő, tehát papi szolgálatot jelent" — jegyzi meg Stöger. Tudományosan máig tisztázatlan még, hogy az apostoli korban s az azt követő első időkben pontosan hogyan alakultak az igehirdetésnek, az evangelizálásnak, a közösség vezetésé- nek-szolgálatának intézményes és szabad karizmái. Az apostolok munkatárséinak és utódainak elnevezései, meghatalmazásai évtizedeken keresztül cseppfolyós állapotban vannak az újszövetségi időkben. Létük és küldetésük azonban történeti tény; erre alapozzák a Krisztus küldetésébe vetett hitüket, s az egyházaknak néhány évtized alatt kialakuló hierarchikus és kegyelmi struktúráját. A közösség vezetésében természetes és jogosult fejlődés megy végbe, amely nem jelent elszakadást az evangéliumtól: a Lélek irányítása alatt élő kegyelmi, s a történelem sodrásában élő emberi közösség természetes fejlődési menete ez. Az újszövetségi korban még csak csíraszerűen meglevő egyházi struktúrák a II — III. század fordulójára véglegesen kialakulnak — az ókeresztény atyák írásai erről bőséges információval szolgálnak. Alii. században kezdődik meg a hierarchikus papság szakrális elkülönülése — bár az egyetemes papság gondolata még tovább él. Ratzinger az egyházról írt könyvében részletesen kifejti, hogy az egyház az Eucharisztiából született, körülötte egybegyűlő hívő közösség, communio. „Isten egyetlen egyháza konkrétan a különböző helyi közösségekben él, és ott újra meg újra a kultikus összejöveteleken realizálódik." Ez a communio-jelleg egyre inkább elhalványul, a papi fölszentelés elsősorban a mise bemutatására irányuló felhatalmazást ad. A szakrális elkülönüléssel párhuzamosan elindul, majd 313-tól egyre erőteljesebben és gyorsabban folytatódik a papság társadalmi elkülönülése. A III. század elejétől alkalmazzák a római birodalomban elterjedt, s egy határozott társadalmi réteget jelölő „ordo" szót a papságra. Rehberger szerint „ez olyan magasabbrendű társadalmi réteget jelöl, amely a hivatala vagy kivételes helyzete miatt különleges jogokkal és kötelességekkel jár." Tertullianus beszél először ,,ordinatio"-ról: ennek keretében történik a papi hatalom átadása. Az elvirai zsinat 306-ban részletesen foglalkozik a papság helyzetével, s megszabja, milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniök a papjelölteknek. A későbbi századokra is igen jellemző, hogy minél jobban elhomályosult a papi lelkűiét igazi, krisztusi lényege, annál több külső előírással igyekeztek szabályozni a papság külső, társadalmi életformáját. A konstantini fordulattól kezdve társadalmi szempontból is különleges helyzetet élvez a papság: önálló törvényhozást kapnak, állami bíróság nem ítélkezhet fölöttük, a magas állami hivatalokkal kijáró tisztelet, jelvé208
