Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 4. szám - Lukács László: Egyetemes és hierarchikus papság

gyatkozó bizalommal. — Krisztusnak, az örök főpapnak papi áldozatához így csatlakozik Isten egész papi népe: vele önmagát is föláldozza Istennek, s így folytatja a dicséret örök áldo­zatát, Krisztus megváltó művét. A történelem különböző korszakaiban és minden egyes em­berben befogadja a magát velünk közlő Istent, a maga földi korlátái és lehetőségei között éli a szentháromságos Szeretet isteni életét; a hitbeli engedelmesség és az egység szeretet- áldozatában hódol az Atyának és hirdeti Isten nagy műveit. Ahogyan az Atya Krisztust a világba küldte, úgy küldi Krisztus a világba tanítványait, hogy tanúságot tegyenek róla min­den nemzet előtt, s folytassák tovább megváltó művét a történelemben. — 3. Az egyház mégsem azonos Krisztussal. Krisztus a vőlegény, a Fő, az egyház az ö jegye­se, teste. Krisztus azonban — szentségi formában, tehát hatékony jelként személyesen is je­len van a történelmi egyházban apostolain és utódain, a püspökökön s fölszentelt segítőtár­saikon (a papokon és diákonusokon) át. A püspökök (s velük együtt mindazok, akik valami­lyen módon a papság szentségében részesülnek) Krisztust magát „képviselik", jelenítik meg az egyházban, az ö nevében járnak el, amikor hirdetik Isten nagy titkait, összegyűjtik a kö­zösséget Krisztus nevében, elsősorban az Eucharisztiában. A papi hatalom teljességét tehát a püspöki hatalom hordozza. — A papság szentségére meghívottak és fölszenteltek életük ál­dozatával és egész életüket felmorzsoló szolgálatukkal gondoskodnak az egyházon belül arról, hogy Isten papi népe hűségesen tölthesse be küldetését. Megbízásukat tehát Krisz­tustól kapják, az apostolutódokon, a püspökökön keresztül, hogy az O küldetésében járva, az ö művét folytatva gyakorolják főpapi, prófétai és királyi művét, az ige, a szentségek és a közösség, Isten papi népének szolgálatával. III. Történeti áttekintés A megkereszteltek egész közössége kap tehát meghívást az önátadás krisztusi életére, az Atyának halálig engedelmességre, és a testvérek szolgálatára. Isten papi népén belül azon­ban kezdettől elválaszthatók a különböző apostoli-presbiteri-papi szolgálatok, amelyek Krisztus papi szolgálatát folytatták, és őt jelenítették meg az egyház épülésére és a világ üdvösségé­re. — „Ahogyan Krisztus sohasem nevezte magát papnak vagy főpapnak, működése mégis papi volt, ugyanúgy apostolai sem nevezik magukat papoknak, de azt a megbízást kapták, hogy küldetését folytassák, s apostoli szolgálatuk közvetítő, tehát papi szolgálatot jelent" — jegyzi meg Stöger. Tudományosan máig tisztázatlan még, hogy az apostoli korban s az azt követő első idők­ben pontosan hogyan alakultak az igehirdetésnek, az evangelizálásnak, a közösség vezetésé- nek-szolgálatának intézményes és szabad karizmái. Az apostolok munkatárséinak és utódai­nak elnevezései, meghatalmazásai évtizedeken keresztül cseppfolyós állapotban vannak az újszövetségi időkben. Létük és küldetésük azonban történeti tény; erre alapozzák a Krisztus küldetésébe vetett hitüket, s az egyházaknak néhány évtized alatt kialakuló hierarchikus és kegyelmi struktúráját. A közösség vezetésében természetes és jogosult fejlődés megy végbe, amely nem jelent elszakadást az evangéliumtól: a Lélek irányítása alatt élő kegyelmi, s a tör­ténelem sodrásában élő emberi közösség természetes fejlődési menete ez. Az újszövetségi korban még csak csíraszerűen meglevő egyházi struktúrák a II — III. század fordulójára vég­legesen kialakulnak — az ókeresztény atyák írásai erről bőséges információval szolgálnak. Alii. században kezdődik meg a hierarchikus papság szakrális elkülönülése — bár az egye­temes papság gondolata még tovább él. Ratzinger az egyházról írt könyvében részletesen kifejti, hogy az egyház az Eucharisztiából született, körülötte egybegyűlő hívő közösség, communio. „Isten egyetlen egyháza konkrétan a különböző helyi közösségekben él, és ott újra meg újra a kultikus összejöveteleken realizálódik." Ez a communio-jelleg egyre inkább elhalványul, a papi fölszentelés elsősorban a mise bemutatására irányuló felhatalmazást ad. A szakrális elkülönüléssel párhuzamosan elindul, majd 313-tól egyre erőteljesebben és gyor­sabban folytatódik a papság társadalmi elkülönülése. A III. század elejétől alkalmazzák a ró­mai birodalomban elterjedt, s egy határozott társadalmi réteget jelölő „ordo" szót a papság­ra. Rehberger szerint „ez olyan magasabbrendű társadalmi réteget jelöl, amely a hivatala vagy kivételes helyzete miatt különleges jogokkal és kötelességekkel jár." Tertullianus beszél először ,,ordinatio"-ról: ennek keretében történik a papi hatalom átadása. Az elvirai zsinat 306-ban részletesen foglalkozik a papság helyzetével, s megszabja, milyen tulajdonságokkal kell rendelkezniök a papjelölteknek. A későbbi századokra is igen jellemző, hogy minél job­ban elhomályosult a papi lelkűiét igazi, krisztusi lényege, annál több külső előírással igye­keztek szabályozni a papság külső, társadalmi életformáját. A konstantini fordulattól kezdve társadalmi szempontból is különleges helyzetet élvez a papság: önálló törvényhozást kap­nak, állami bíróság nem ítélkezhet fölöttük, a magas állami hivatalokkal kijáró tisztelet, jelvé­208

Next

/
Oldalképek
Tartalom