Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Bán Endre: Kereszteljünk - de hogyan?
ményekből adódóan is. Minden pap tud erről, időnként emiatt heves viták is adódnak, s egyáltalán nem biztos, hogy uniformizált megoldásokkal helyettesíthetnénk az emberek egyéni megközelítését, vagy a prudentia pastoralist ősi limlomként kellene kiselejteznünk. A következőkben néhány helyes és helytelen szempontra kívánok rámutatni, hogy praxisunk jobban közeledjék a megújult egyházfogalomhoz, de egyúttal a mai emberhez is. Elő valóság 1974. jún. 14-én a római Gergely egyetemen egy adventista hallgató szerzett doktorátust. Samuele Bacchiocchi kettős célkitűzéssel iratkozott be az egyetemre. Egyrészt, hogy bepillantást nyerjen a „római katolicizmusba", másrészt — s ez a fontosabb —, hogy disszertációjában bebizonyítsa, hogy a vasárnap ünneplése nem felel meg a bibliai és ősegyházi hagyománynak. „Világos volt előttem, hogy nemcsak doktori értekezésem megvédéséről van szó, hanem arról, hogy itt, a katolikus egyház legmagasabb szintű intézményében bizonyságot kell tennem a bibliai szombatról." örömmel és büszkeséggel állapítja meg, hogy munkájával a szigorlati bizottság (nyilván tudományos szempontból) elégedett volt. Az egyik tanár „befejező szavai nyomatékos bizonyságot jelentettek számomra a szombat mellett". Anélkül, hogy Bacchiocchi személyi értékét, jó szándékát vagy dolgozatának tudományos színvonalát kétségbe vonnánk, mégis meg kell állapítanunk, hogy nagyot tévedett volna, ha azt hiszi, hogy munkájával a katolikus egyházat ráveszi arra, hogy ezentúl vasárnap helyett a szombatot ünnepelje meg. Mert az egyház élő valóság, s ami életében megvalósul, gyakorlattá válik, az a krisztusi hitnek, a Szentlélek működésének emberi keretek közt történő megvalósulása. Ami az egyházban keresztény inspirációból fakadó gyakorlat volt, azt nem lehet mindenestől lomtárba dobni. Tehát esetünkben a vasárnap ünneplését akkor is megtarthatjuk, ha történetesen az apostolok még a szombatot ünnepelték volna. — De mindez érvényes a keresztelésre is: nem kell lemásolnunk az ősegyház keresztelési gyakorlatát, ill. egy modern meglátás nem teszi érvénytelenné az egyház életében régebben kialakult keresztelési praxist. Nemcsak a modern praxis az „igazi". Radikalizmus kívül és belül A katolikus egyházból kiváló újabb keresztény közösségek közös hibája mindig bizonyos radikalizmus volt: ami az egyházban korrigálást igényelt, azt ők mindenestől elvetették. Ezzel a megoldással szemben a másik lehetőséget a dogmafejlődés, ill. a szerzetesség képviselte: felismerve az „idők jeleit”, az ősi keresztény örökséget új formába öntötték. A szerzetesrendek egy-egy sajátos lelkiséget képviseltek, anélkül, hogy a többiek érvényességét kétségbe vonták volna. A radikalizmus azonban az egyházon belül is jelentkezik. Mikor a II. Vatikáni zsinat után egyesek szégyenkezve beszéltek az egyház „konstantini korszakáról", elfelejtették, hogy ezzel az egyháztörténelem 85%-át bélyegezték meg. Ebben a „sajnálatos konstantini korban" éltek az egyházatyák, a népvándorlás hősies hittérítői és a szentek egész serege. Nem lehet, nem szabad mindenestől kiradírozni korszakokat az egyház életéből, és ugyanúgy nem szabad a mi megoldásainkat abszolutizálni. Az egyházat a megújult teológia ősszentségnek nevezi, vagyis az üdvösség transzcendens valóságának, érzékelhető jelének. Egy transzcendens valóság pedig sohasem ismerhető meg teljességében, hanem koronként más-más oldala kerül előtérbe. Így egyik egyházkép sem abszolutizálható. De ugyanez áll az egyes szentségekre is. A keresztségnél is világosan látható a dogmafejlődés menete, s.a koronként változó megközelítés. Egymás után merültek fel újabb kérdések és újabb válaszok: pl. a gyermekkeresztelés, az eretnek keresztség érvénye, a sacramentum (müsztérion) fogalma, a szentségi karakter, a szentség anyaga és formája, hatása (ex opere operato) stb. Ma a keresztség értelmezésénél az ökumenizmus szempontjai is közrejátszanak. Minden igazolja Origenész látásmódját, aki a keresztséget az üdvtörténet egészébe ágyazva vizsgálta.2 Baj lenne az, ha egy pap a keresztséget üdvtörténeti összefüggéséből kiragadva kizárólag lelkipásztori szempontból nézi: mit kell megkövetelnem a keresztségre jelentkezőtől? Méltó, nem méltó! A szekularizált világban a korábbinál fontosabbá vált a személyes döntés Krisztus mellett. Ezt hangsúlyozza az Ordo Baptismi Parvulorum és az új kánonjogi Kódex is. (Érdemes a változás érzékelésére összehasonlítani a régi Kódex 745; 750. és 752. kánonjait az új Kódex 865., ill. 868. kánonjaival.) 21
