Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Bán Endre: Kereszteljünk - de hogyan?
A személyes döntés azonban a keresztelendőre vonatkozik, nem a papra. Amikor a lelkipásztor azt fontolgatja, hogy a jelentkező méltó-e vagy sem, sokszor (akarva-akaratlan) maga veszi át a döntést. S a keresztelendő méltó voltának megállapítása egyéni szempontoktól függhet. Nyilván vannak olyanok, akik az egyházi adót is ide veszik: „aki nem támogatja a papját, annak gyermeke nem méltó a keresztségre". Az ilyen, döntést átvevő pap nemegyszer csalódva állapíthatja meg, hogy a hívők minden követelését teljesítették — a keresztségig. Utána már nem. És kár ilyenkor a híveket szidni saját maga helyett. A kereszfségnél a méltóság, ill. méltatlanság szempontja szóba sem jöhet. Először is: a ke- resztség kegyelmet közvetít, a kegyelem pedig ingyenes ajándék, arra senki sem méltó. Ennek a szempontnak kihagyása a lényeg elhagyását jelentil Egyszerűen nem beszélhetünk a hívőnek kegyelemről, Isten üdvözítő jóságáról, ha szóba hozzuk a „méltó felkészültséget”. Akkor a vallásból pedagógiát csinálunk, melynek célja az emberek megnövelése, nem pedig Isten kegyelmének befogadása. (Olyan meghamisítása ez az üdvös- ségi valóságnak, mint amikor a szülő azzal serkenti gyerekét a jóságra karácsony előtt, hogy „ha rossz leszel, nem hoz a Jézuska semmit”. — Karácsonykor Jézus pontosan a bűnös emberiséghez jött.) — Ha a hivő „méltó” a keresztségre, akkor a kegyelem már az ember művének hat. Az ősegyház nem véletlenül keresztelt a feltámadás ünnepén. Érzékeltetni akarta, hogy a megváltás kegyelme kiárad a bűnös emberre. Másodszor azért sem jó kifejezés a „méltó" szó, mert a keresztség kezdet. Egy nekikezdéshez pedig nem méltóság, hanem nyitottság kell. Es baj, ha a hivőben annyi marad meg, hogy „most aztán kötelességei lesznek", ahelyett, hogy azt érezné, hogy „most egy hosszú, de csodás út ke;dstén áll". A megváltás elsősorban nem tárgyi valóságok összege, hanem Istennel való új, inti ■, kegyelmi kapcsolat. Ennek az istengyermekségnek kapuja tárul fel a keresztségben, s hadd tud,- meg a megkeresztelt, hogy ő nem kész, beérkezett, hanem csak kezdő. (Már Szent Pál is isme; s a neofita önhittséget, mi is ismerjük az ilyen önfejűséget, gőgöt.) Elkötelezettség Divatos jel- zó. Nem véletlenül jött divatba: annyi hűtlenséget, állhatatlanságot látunk magunk körül, hogy .inte szemet szúr, ha valaki hűségesnek bizonyul. A szentek mind elkötelezett emberek voltak. I 'e nem min Jegy, hogy az ember kinek vagy minek kötelezi el magát! Azt sem szabad elfe dnünk, hogy az elkötelezettség részben pszichikai adottság is lehet. Vannak természetüknél zgva bizonytalan emberek, amint vannak „született elkötelezettek" is. Es ez utóbbi fakadhat m: avségből, fanatizmusból vagy szereplési vágyból is. Egyik templomunk freskóján ma is láthat ' a a főministráns, aki később aktív vallásellenességéről lett híres. Egyik pap méltatva említette egy . fiatal hívét, aki inkább öngyilkos lett (I), mint megalkuvó. Elkötelezettség? Ki i k a szilárdságára számíthatunk? Hány jó hivő kötött már csupán polgári házasságot; hány jó hivő lett egy sötét pillanatában öngyilkos; hány jó papból lett aposztata! Mikor a keresztség ílőtt a jelentkező elkötelezettségét kérjük számon, garanciákat követelünk, szintén kiragadjuk a k resztelést üdvösségi vonatkozásából. A keresztség nem egy egyesületbe való belépés. W. Grul ar rámutat arra, hogy az ilyen felfogásnak jobban megfelelne egy tagsági könyv vagy egyesületi elvény átnyújtása, mint a Krisztus által választott jel: a víz, az élet forrása.3 Igen, van elkötelezettség! De ez az Isten elkötelezettsége. Szent Pál szavával: Krisztusban I sten minden ígérete Igen-né lett. Ez a mi garanciánk! Az Ószövetségben — melyet „a mi okulásunkra írtak meg” — Isten a választott népet beszorította a tenger, a sivatag és két nagyhatalom közé. Ebben a szituációban fennmaradásuk egyetlen garanciája Isten volt, s a zsidók fő hibája mindig az volt, hogy emberi erőkkel akarták bebiztosítani magukat. Nálunk is baj, ha ígéretekkel, vallási gyakorlatokkal, különböző praktikákkal biztosítékot akarunk gyártani magunknak. A mi egyetlen szilárdságunk az, hogy belekapaszkodunk Istenbe. A szentségek nem a mi elkötelezettségünk jelei, hanem Istenéi. S így világossá válik az is, hogy a gyermekkeresztelés nem bűnös lazaság, hanem Isten felkínált kegyelmének elfogadása. Nem irtandó, hanem jól végzendő. Így látta ezt már — a lazasággal nem vádolható — vértanúk egyháza is.4 Fejlett közösség A keresztség újabb látásmódjában nagyobb szerephez jut az egyházi közösség, mint régebben. A régi Kódex 737. kánonja az egyéni üdvözülést tartotta szem előtt („omnibus necessarius ad salutem"), az új kánonjogi Kódex a 849. kánonban a közösségi szempontot emeli ki („Ecclesiae incorporantur"). Ez sok helyen már gyakorlattá is változott. „Menet közben mind világosabbá vált, hogy a szentségeknek mindjobban a közösségi élet jeleivé kell válniuk, vagyis annak a jeleivé, amit a közösség megél . . . így a keresztség is legyen a közösség szeretetébe való bemerítettség megta22
