Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Koncz Lajos: A hivatás teológiájához
az egyházi elöljárókra vonatkozó részletező követelmények (püspökök, diákonusok) ugyancsak ilyen jellegűek (1Tim 3,1—13). Persze minden összefüggésben van az ősegyház sajátos helyzetével is, de mélyebb magyarázata abban található, hogy az isteni meghivottság legbensőbb mivoltában kívülről igazában megközelíthetetlen, s csak bizonyos előzetes és következményes jelekből lehet emberileg következtetni e titokzatos valóság jelenlétére. A fenti bibliai megfontolások mindenesetre annyit bizonyítanak, hogy a mai egyházi gyakorlat mellett (papság coeli- bátus-fegyelemben, szoros engedelmességben és kevésbé hangsúlyozott szegénységgel) a jövő papsága elvileg két különböző életformában is elképzelhető: egy osztatlan Krisztuskövetésre, eszkatológikus jelszerűségre („a feltámadás után nem nősülnek" Mt 22,30), és az Isten országa kizárólagos szolgálatára vállalkozó coelebs életformában élő, — és egy a papi hivatalt funkcionálisan ellátó papságra, amelyben nős férfiak is részesülhetnének. Nem a fenti hivatás-teológiai megfontolások alapján ugyan, inkább az idők szorongatása, a mélyülő paphiány miatt, és Isten népének az eucharisztikus áldozathoz való joga alapján igen sok nagynevű teológus (pl. Klostermann, Rahner, v. Balthasar) és számtalan egyházi vezető is hangot adott e véleménynek; legutóbb pl. B. Hume bíboros, az európai Püspöki Konferenciák elnöke, elsősorban Dél-Amerikára, de később Európára nézve is.7 Az ő végkonklúziója egészen összecseng a fentebbi teológiai eredménnyel: „Mindkétfajta papságra szükség volna az egyházban." Mindez természetesen nem a coelibátuskérdés tapintatlan feszegetése, ahogy ez sokszor a profán sajtóban jelentkezik, hanem a legmélyebben az originális krisztusi akarat tudatosítása, olyan teológiai következménnyel, melynek konkrét megfontolása azonban — a különböző történeti szituációkban — kizárólag a magisztériumra tartozik. LÉLEKTANI ÉS PASZTORÁLIS KONZEKVENCIÁK. Nekünk már csak egyéb konzekvenciák és következtetések levonása a feladatunk. 1.A fentebbiekből kiviláglott, hogy a hivatás fogalmilag kettőt jelenthet, aszerint, hogy milyen oldalról nézzük: az Isten oldaláról (aktíve) tekintve — meghívás, az elfogadó ember szempontjából (passzíve) hivatás, meghivottság. — 2. A hivatás mindkét aspektusban fokozatokat enged meg. Az Isten részéről is a hívás intenzitásában, az ember részéről pedig a megélési, befogadási mélységben. Isten szólítása adott esetben oly hatalmas és kényszerítő erejű is lehet, hogy gyakorlatilag ellenállhatatlan (mint Saul esetében). Nátánaelt Jézus mindentudásával bűvöli el, Fülöpöt és Mátét szólításának igézetével teszi követőjévé. De a hívás szellő-finomságú kopogtatás is lehet (vö. 1 Kir 19,13), szinte kérés isteni tapintattal és diszkrécióval, amely az ember szabadságára és nagylelkűségére apellál. Szubjektíve különbözhetik a mód, ahogyan az ember a hívást fogadja. Lehet hirtelen fellobbanó bizonyosság, hogy „felülről” szólítás érkezett, vagy fokozatos tisztázódás, vissza-visszatérő belső párbeszédben a Szólítóval, melynek végén elutasíthatatlanná válik a meggyőződés: hív az Isten, át kell adnom magamat. — 3. Az említett bizonyosság velejárója és követelménye az igazi hivatásnak. Nem Istentől való (neveltségi helyzetek, emberi „sugallatok" félreértése lehet), ha egy hivatás-jelentkezés mindvégig bizonytalan, csak „valószínű", s ezért meglehetős kínokkal jár. A végleges igen kimondásakor föltétlenül százszázalékos bizonyosságnak, örömnek (amely azonban nyitva áll a kereszt vállalására is) és teljes megnyugvásnak kell bekövetkezni; „Megtaláltam, akit a lelkem szeret” (Én 3,4). A bizonyosság és kétségbevonhatatlanság lényegében belső kritérium, kívülről lehetnek kérdőjelek. A szentek története még olyan nagy szent életében is tud ilyenről, mint Assziszi Szent Ferenc. Masszeusz testvér sokszor feltette Ferencnek a kérdést: Mért te? Mért neked? Miért utánad? Vagyis — miért te vagy a kiválasztott, meghívott és nem más? — 4. Végső következtetésünk a hivatások pasztorációs dimenziójából igyekszik valamit nyújtani. Az apostoli meghívások szentírási leírásából világos, hogy a hivatások nem minden esetben erednek közvetlenül az Istentől; az általános és rendszerinti mód és út az e m - béri közvetítés. Ahogyan ilyen az üdvösség rendjének is a struktúrája a megtestesüléssel („Fülöp, aki engem lát, látja az Atyát", Jn 14,9) és az isteni szó emberi szóba öltözködésével (vö. ITesz 21,13). A Szent Jánosnál olvasható meghívások (1,35—51) kétszeresen is közvetítettek és közvetítők: először a Keresztelő irányítja át két tanítványát Jézushoz, mikor Isten bárányaként mutatja be őt nekik; aztán András Pétert hívja, Fülöp pedig Natánaelt. Az igazi hivatás ui. mindig termékeny, új hivatások indítója. Részben az Istentől megragadott személy spontán sugárzásával, vonzásával teszi ezt, másrészt a hivatás-apostolság tudatos, hirdető vállalásával. S az utóbbi súlyos, fel menthetetlen kötelessége minden rendű és rangú klerikusnak, szerzetesnek: prédikációkban és katekézisben kifejezetten a teljes önátadás útjára buzdítani, irányítani és bátorítani a hívőket, mint ami a krisztuskövetés archetípusa. De adott esetben a „többre” is bátorítani. II. János Pál illetődött hálával emlékezik meg vallomásaiban arról az egykori lelkiatyjáról, aki hivatásának útján egy döntő pillanatban ki tudta mondani neki a határozott segítő szót: Téged az Isten papjának hív!8 De nemcsak az egyéniségeknek van jelentős hivatásközvetítő szerepe. A sugárzó szeretetkö- zösségek (család, liturgikus vagy egyéb kiscsoportos) legalább ilyen erővel hatnak a maguk 205
