Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Lukács László: Egyetemes és hierarchikus papság
irracionális—emocionális módján, egész atmoszférájukkal. Mert „okoskodva", tisztán értelmi megfontolások alapján aligha indul el valaki a papi, szerzetesi hivatás útján. A családi, katolikus- iskolai, egyházközségi és liturgikus-szakrális közösségnek jut itt döntő szerep, a lélek legmélyebb rétegeiből indítón és inspirálón. Régebben ez általában megvolt, de ma az igazán katolikus családok ritkulásával, az általános érzelmi elsivárosodásban a kisközösségekre és a templomi liturgiára megy át teljességgel ez a feladat. Vonzó, bensőséges vallási élményeket kell adnunk, amelyek fakasztói lehetnek a vágynak: egészen átadni magamat az Istennek, betölteni keresztény hivatásomat, melytől már csak egy lépés (nagy lépés, ha az Isten is úgy akarja!) a papi hivatás jelentkezése és vállalása. Az evangéliumi tartalom adásában pedig ne felejtsük el egy korábbi felismerésünket, hogy a mai fiatalok jobbára a kereszténység „emberszerető" és szolgáló értékére csodálkoznak rá (vö. Tit 2,11); ezt adjuk hát nekik, ami Krisztushoz tudja ragadni őket . . . A végére pedig a legfontosabbat hagytuk, ami minden emberi okosságon és törekvésen túl a leghatékonyabb és legbiztosabban célravezető, ha a papi hivatások ügyéről van szó; ti. azt az egyszerű dolgot, amit imádságnak nevezünk. A kinyilatkoztatás nem hagy kétséget aziránt, hogy minden hivatás közvetve vagy közvetlenül Istentől származik, ö e titokzatos valóság forrása. Maga az Úr Jézus is, aki pedig maga választotta ki és hivta meg tanítványait, a hivatások ügyében mint illetékes fórumhoz, az Atyához utasít bennünket: „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába!" (Lk 10,2). Jegyzetek, irodalom: 1. Priester—Mitarbeiter Christi (Studientagung der Österreichischen Bi- schofskonferenz 1982, 6—7.) — 2. Egri papnövendékek hivatásvasárnapi szentbeszédéböl. — 3. Theol.-prakt. Quartal schritt 984/4, 367; Diakonia 985/1,2. — 4. H. Urs v. Balthasar: Berufung, Freiburg, 1—2. — 5. Vö. 2II 1,2 ad 2, 2,7—8; 211 11,1; 1,1. c. — 6. Vö. Balthasar i. m. 5 — 7. Magyar Kurír 985. VII. 16. — 8. Ld. A. Frossard: Dialogue avec Jean-Paul II. Paris, 982. 21. Lukács László EGYETEMES ES HIERARCHIKUS PAPSÁG Ezekben a hónapokban egyházszerte megemlékeznek a II. Vatikáni zsinat befejezésének huszadik évfordulójáról. A visszatekintések természetesen nemcsak azt vizsgálják, hogy mi történt a zsinaton, hanem azt is (gyakran elsősorban azt), hogy mi történt azóta — hogyan fejlődött tovább vagy vissza az, amit a zsinat létrehozott. A húsz évet áttekintő Írások válaszait a következő típusokba sorolhatnánk (többnyire nem is a témakör, hanem a cikkíró szemlélete szerint): — 1. A zsinati határozatok ellenére minden maradt a régiben. — 2. A zsinat óta végeláthatatlan viták folytak számottevő eredmény nélkül. — 3. A zsinat nyomán egymást érték a visszaélések és túlkapások. — 4. A zsinat valóban meghozta gyümölcsét, s igazi reformok születtek. A papság témakörében különösen gyakran találkozunk a második és a harmadik válasszal. Itt nemcsak széles körű elméleti teológiai vita bontakozott ki, hanem valóban életekbe vágó gyakorlati kérdések vetődtek fel az egyház életével, szervezetével, a lelkipásztori gyakorlattal kapcsolatban. A vitákat egyre sürgetőbbé és egyre hevesebbé tette az utóbbi évtizedekben a papi-szerzetesi hivatások csökkenése, a papság létszámának fogyatkozása, s ennek nyomán — országonként változóan, általában mégis — egyre nyomasztóbban jelentkező paphiány. — Csak úgy láthatunk tisztábban, ha legalább vázlatosan összefoglaljuk a zsinat elgondolását a hívek egyetemes papságáról és a hierarchikus papságról (I. és II.), majd áttekintjük a hívek és a papság viszonyának alakulását a történelem folyamán (III.). Ezután összegezhetjük a jelenleg is nyitott, vitatott kérdéseket, a megoldásra váró feladatokat (IV.). I. I. A hívek egyetemes papsága A zsinat egyik legfontosabb feladatának az egyház hitelesebb és teljesebb önértelmezését tekintette. A Lumen Gentium az egyházat mint Isten népét állítja elénk, amely a maga egészében Krisztus megváltó művének eredménye és folytatója. Krisztus az egyetlen, örök főpap, áldozata az egyetlen áldozat. De Isten üdvözítő szándéka szerint a keresztségben fogadott fiaivá teszi az embereket, s részt ad örök áldozatában. így lesznek a megkereszteltek Isten papjaiként „az ö országává” (Jel 1,5—6), 206
