Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Boda László: Szentségi döntés és a nagykorúság
„döntés" mégpedig annak, aki komolyan veszi, életre szóló döntés, sorsközösség Jézus Krisztussal és egyházával.4 Ezért a keresztségi döntés szinte a megtéréshez hasonlítható — azzal párhuzamos — folyamat. Egy életen át kell mélyíteni. Sőt elmondható, hogy minden szentség emberi döntése egyben ehhez is kapcsolódik. b) A bérmálás szerepe szintén kiváltságos a döntés szempontjából, és a nagykorúság szempontjából is. Köztudott, hogy teológiai értelmezésben ,,a nagykorúság szentsége",10 amely az önállósuló személy fejlődési időszakában válik a keresztény élet szempontjából időszerűvé (13—16. év). Ekkor kezd jelentkezni az élet értelmének érzékeny keresése. Előjönnek a honnan?, hová?, miért" kérdései, olykor filozófiai szintű igénnyel. S nem is keveseknél jelentkezik az autonómia-igény legnagyobb buktatója, melynek jellemző kijelentési formája: „Ügy kell magammá lennem, hogy elszakadok a szüleimtől, családomtól, esetleg Istentől". Ebben a nehéz, konfliktusos, belső feszültségektől terhes fejlődési időszakban az egyház segítő szeretettel odaáll a nagykorúsága küszöbére lépő emberhez, aki gyermekkorától rákényszerül a legkülönösebb pedagógiai paradoxonra: mások segítségére szorul, hogy a saját lábára állhasson (vö. a kisgyermek első lépései, a serdülő lázas keresése és tanácstalansága, a házasságra lépő rászorulása a szülői segítségre, a felnőtt kor nagy, lelkiismereti döntései és a tanács). Ebben a keretben válik különösen időszerűvé és jelentőssé a szentségi kegyelem,11 a „tűzzel és Szentlélekkel" való „újrakeresztelés", amelyben a fejlődő ember „megerősödik az Úrban" (Ef 6,10). Hiszen „a bérmálás szentségének fölvétele a keresztségi fogadalom tudatos megerősítését" jelenti, — mondja Häring.'4 Szentség, amely hiteles formájában az Istenhez, Krisztushoz és az egyházhoz való tartozás tudatát erősíti meg. Egyben élesen exponálja a szabadságunk és önállóságunk paradox jellegét, melyet Böckle a „teonóm autonómia" fogalmával érzékeltet. Mert arról van szó, hogy a nagykorúságát elemi módon igénylő személy megértse: autonómiája nem merülhet ki szakadásban és negatívumokban, a tagadás ürességében. Miközben átéli a belső szakadást, a lázadás, menekülés, szembeszegülés lelki konfliktusait, rá kell ébrednie, hogy a személyi érettség útja nem ebben az irányban vezet. Magasabb síkon kell visszatalálni a szülőkhöz, a társadalomhoz, és Istenhez. A bérmálás liturgikus cselekménye — bármennyire fölemelő is — nem jelentheti a nagykorúság szentségének határait. Ideális formájában szervesen hozzátartozik a bérmaszülő- vel való kapcsolat, mely jól érzékelteti, hogy ez a szentség sem egyszeri tény, hanem dinamikus valami: folyamat. S ami a döntés szempontjából talán a legfontosabb a bérmálásban: az az alapvető döntéssel való kapcsolat. Illetőleg nem is „kapcsolatról” van itt szó. Jóval többről. Valójában ugyanis az alapvető döntésnek igazi, lélektanilag hitelesíthető időszaka ez. Az identitás Erikson-i értelemben vett megtalálása a „Ki vagyok én?" kérdéséhez kapcsolható, de ez nem választható el a világról, az ember rendeltetéséről alkotott nagykorú fogalmaktól. 13 Vagyis ez az időszak az alapvető döntés kerete. Mindaz, ami ezt megelőzi, csak távolabbi próbálkozás, csupán „előzetes". S itt persze adva van a negatív döntés lehetősége is. Dienes Valéria számolt be arról, hogy férje tizenöt éves korában kiment a debreceni Nagyerdőbe és „tetemre hívta" Istent. Ha van, adjon most mindjárt valami érzékelhető jelet létéről. Várakozott egy darabig, de a jel elmaradt. Erre hazament és a kérdés számára — így mondta el — a sikertelennek vélt kísérlettel el is volt intézve.14 — A bérmálás tehát nem csupán a „nagykorúság szentsége", hanem egyben nagykorú értelmezést igénylő szentség is. c) Az Eucharisztia szerepe ilyen vonatkozásban szokatlannak tűnhet, de csak azért, mert nem gondoltuk végig a keresztény élet naavkorú döntéseiben kaDott szerepét. Pedig „az új és örök szövetség" kenyere és bora ez. Vétele ősi emberi szimbolika segítségével, nem szóban, hanem annál hatásosabb formában jelent olyan döntést, amely Istent és embert egybekapcsol. Így volt ez már Melkizedek áldozatában, amely Isten felé fordulva pecsételte meg az emberi szövetséget. Az Eucharisztia az Újszövetség „kenyere". S aki áldozik, az úgy kerül bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal, hogy egyúttal döntést is hoz mellette. Döntést hoz újra meg újra az egyházhoz való tartozása mellett is. Igent mond benne továbbá sajátmaga és a világ üdvösségére (vö. a „világ életéért”: Jn 6,51) s igent mond a végső beteljesülés hitére és reményére (u. o.).15 d) A bűnbánat szentsége különösen a belső igényből fakadó őszinte és mély gyónásokban válik megtapasztaltan életformáló, a megtérést realizáló döntésé (vö életgyónás).16 Ilyenkor sokan átélik a nehéz elhatározás belső konfliktusát, a döntés feszültségeit. De a rendszeresen végzett gyónás is hozzájárul a folyamatos megtérés realizálásával a keresztény élet alapvető döntésének elmélyítéséhez. Ezért logikus következtetés, hogy egyfelől a komolyabb belső megtérés igénye esetén nem lehet kielégítő az „általános feloldozás" szükségmegoldása, másfelől a gyónásnak akkor is szerepe van a keresztény élethivatás elmélyítésében, ha nem halálos bűnök eltörlésére szolgál. Már az ósegyház gyakorlatában fölfedezhető, hogy a liturgia keretében a megtérésre való felhívás nem csupán a bűnnel való szembeszállást jelentette, hanem Istenhez való odafordulást egyben. Ezt úgy is vehetjük, mint szüntelen elmélyítését annak az alapvető 199
