Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 4. szám - Boda László: Szentségi döntés és a nagykorúság
döntésnek, mellyel az ember Isten felé fordul, elfogadja a Legszentebb Valóság hívását a megszentelt életre, hogy a bűnbánat és megtérés megújuló belső szándékával járuljon az Eucharisz- tia asztalához.17 e) A papi és szerzetesi élet a hivatás szentsége, melyben a fogadalom világosan jelzi, hogy döntésről, mégpedig annak magasrendű erkölcsi értéket hordozó formájáról: végleges elkötelezettségről van szó. A papszentelés és a szerzetes ünnepélyes fogadalma igent mondás Isten és ember szolgálatára. Életre szóló döntés, melyet alapos előkészülettel meg kell érlelni. A szerzetesek „sajátos módon kötelezik el magukat az Úrnak" — fogalmazza meg ezt a Perfectae caritatis zsinati dokumentum.18 Ez a döntés erkölcsi nagykorúságot tételez fel, legalábbis az adott kornak megfelelően, s a nagykorúság beteljesülése felé vezet. A szerzetesi engedelmesség nagykorú engedelmesség, mely „kiérleli a személyiséget". A szabadságnak olyan odaadása a szolgálatra, amely „a szívet szabaddá teszi" (vö. 1Kor 7,35—35).1 ' Olyan „nagyszabású döntés" ez, amely nem csupán módosítja az alapvető döntést, hanem annak határozott értelmet és irányt ad. Ha tehát valaki a hivatás szentségében elkötelezi magát, és előtte nem lett volna kifejezett alapvető erkölcsi szándéka, határozott életiránya, legfeljebb szokványos emberi vágyai és törekvései (vö. Thomas Merton), akkor a fölszentelés elkötelezettsége maga lesz az élet alapvető döntésévé. f) A házasság szentsége a világban élő keresztények számára egyúttal a döntés nagy próbatétele is, mely az életben talán a legérezhetőbben veti fel az erkölcsi nagykorúság kérdését. S amikor az élet különböző elvárásai, szokásai és kényszerhelyzetei közepett fenyeget a heideg- geri „bukás", amikor az ember szabadsága elmerülni látszik a körülmények áradatában, amikor a reflektáló értelem előtt kérdésessé válik, mikor és hogyan képes az átlagember dönteni üdvössége mellett, vagy ellen, akkor itt megtaláljuk a választ. Az emberi életnek vannak jaspersi értelemben vett „határhelyzetei", melyeket úgy is felfoghatunk mint a „nagy döntések" bizonyos kényszerhelyzeteit.'1’ A házasság is ilyen. Hiszen olyan „szövetség" (és nem szerződés csupán), amely életsorsot, sőt sorsokat határoz meg. Mindez persze nem jelenti, hogy a döntés valóban realizálódik, hiszen az nem azonos a jogilag elfogadható igentmondással. A házasságra lépők erkölcsi értelemben vett, felelős belső igentmondása szükséges ehhez a „szövetséghez". Enél- kül hiteles szentségi házasság nem gondolható el. Persze ezt a döntést emberi mértékhez szabjuk és tekintettel vagyunk a történelmi-társadalmi körülményekre. Annyi bizonyos, hogy ebből a szempontból a házasság legnagyobb problémája (sok válás oka) az, hogy nem elég hozzá a „választás", hogy a személyeket lényük mélyéig átható „döntésre" van szükség. A szociológia és szexuálantropológia „párválasztásról" beszél.n S ez az, ami nem elégiti ki sem az etikust, sem az erkölcsteológust. Ehelyett két ember legszemélyesebb életszövetségét kell a döntés síkján számításba venni. Hisz „választani" ösztönös-érzelmi rátalálással is lehet (sokaknál nincs is más motiváció). A döntés lényegesen több ennél, mert motívumaiban a teljes élet teljes emberi kapcsolatának távlatai szerepelnek, nem csupán a testi találkozás vonzása (pl. Milyenek a szülei, testvérei? Milyen apja, anyja lesz majd a gyermekeimnek? Hogyan gondolkodik az élet lényeges kérdéseiről? stb.) — Mindez érthetővé teszi, hogy miért van szükség a döntés megérlelé- sére, a megfelelő előkészületre és időbeli távlatra. Ugyanakkor a házasság szentségében a szó teológiai értelmében is kifejeződik az emberi nagykorúság, az önálló és szabad döntés kiemelt szerepe, hiszen nem a pap szolgáltatja ki a szentséget, hanem a házasságra lépők kölcsönös, belülről jövő igentmondása. Ebben tehát kifejezett hangsúlyt kap, hogy nem a szentségi kegyelem elnyerésének objektív ténye (ex opere operato) a meghatározó, hanem a személyes döntés, melyet a szentségi kegyelem megerősít, de nem helyettesit (ex opere operantis). g) Végül a szentkenet kegyelmi hatása a súlyosabb betegségben szenvedő ember döntését hivatott megerősíteni, amikor az egyház közösségében, annak vigasztaló segítségével elfogadja a szenvedés értelmét, benne is sorsközösséget vállalva Krisztussal. Amennyiben pedig a halál előtti végső előkészületben részesedik valaki a kenet szentségében, amely a legjellemzőbb határhelyzet, a végső igentmondást készíti elő.'1 Benne nem csupán a kegyelem erősíti meg a döntést Krisztus mellett, hanem az egyház együttérző jelenléte is fontossá válik. S ebben megint nem csupán a szorosan vett szertartást kell látnunk, amely kedvező esetben gyónással és az eucharisztia vételével van egybekötve. Szervesen hozzátartozik az „üdvösség szolidaritásának" az a megnyilvánulása is, amikor a pap, a hívő jóbarátok, ismerősök fölkeresik a beteget, illetve a halálra készülőt. Ha összefoglalóan áttekintjük, hogyan épülnek ki a végső cél felé haladó utunkban nagykorúságunk állomásai a szentségekben való részesüléssel és a kegyelemben való döntésekkel, észrevesszük ismét a keresztény nagykorúság paradoxonét. Közösségi voltunk ugyanis, a másokra szorultság jele és hordozója, mintha ellentétben állna egyénivé alakulásunk belső igényeivel. Életismeretünk, olvasmányaink is mintha azt sugallnák, hogy az igazán nagykorú személyek a 200
