Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Bán Endre: Kereszteljünk - de hogyan?
Hum lényegéből. Istentől érkezik a meghívás a keresztségre, egy új életre, és az egyházba való felvétetés olyan választ jelent, amellyel az ember elkötelezi magát az Isten mellett. A szentségek is az Isten ajándékai, nem lehet jogot formálni rájuk. Elfogadásuk annyit jelent, hogy viszonzásul készek vagyunk átadni magunkat Istennek.10 „Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket" (Jn 15,16). A keresztség továbbá Istennel és Istenben való közösségünknek is jele Jézus Krisztusban. Szent Pál meggyőző erővel szól a keresztség és közösség összetartozásáról: „Mi mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által" (1Kor 12,13 stb. vő. Ef 4,3 stb.). A II. Vatikánum az egyházi közösségre egy ősi bibliai kifejezést újított fel: az Isten népe. Es a görögben ebből származó „laikus" — rossz hangzása ellenére — azt jelenti: Isten népéhez tartozó. Sajnos, sokak számára nincs még elég megragadható tartalma, realitása mindennek. Az egyház — szerintük — valami hatalmi érdekszervezet. Ezen csak a mélyebb hit megteremtése segíthet. Az egyház a Krisztustól meghirdetett és megindított Isten-uralom („Isten országa") valósítója a földön, látható jele annak, hogy Krisztus a Lélek által Isten népévé formálja, és egyesíti a világot. A keresztség ennek belépője az egyház tevékenysége által. „Isten elküldi követeit az egész világra. Aki meghallgatja és vállalja az üzenetet, a keresztségben Isten népének tagjává lesz, és ezáltal maga is Isten tanúja és követe a világban.”" Krisztushoz és egymáshoz tartozásunknak tudata és ennek megélése, kibontakozása a helyi egyházi közösségben történik. Mert az egyház mint Isten népe és Krisztus titokzatos teste végül is absztrakt fogalmak csupán az egyes hivő számára, hacsak nem realizálódik, nem lesz megtapasztalhatóvá egy konkrét helyi egyházi és liturgikus közösségben. Az Istengyermekség, az egyéni üdvösség és lelki élet csak egyik dimenziója az egyháznak és kereszténységnek. Isten új népének megtapasztalása — ez a másik, a teljesebb dimenzió. Az egyházi közösségbe való beépülés természetes közegként a családon keresztül, a „család— egyház" közvetítésével történik. A hit elültetése és továbbadása elsődlegesen a szülők (keresztszülők) kötelessége. Hiszen az ő hitükre történt a keresztség, ők vállalták az egyházi közösség nevében a garanciát a keresztény nevelésre. A szülő tehát nemcsak „beleegyezik" a keresztelésbe, hanem magára veszi ennek következményes felelősségét, hivatását. Ugyanakkor a kereszténnyé nevelésben nemcsak a szülő felelős és illetékes. A szülők a keresztséggel át is adják gyermeküket a keresztény közösségnek, amely a hit és szeretet közössége kell legyen. Ennek életáramába kapcsolódva teljesedik ki a megkeresztelt hite és élete, és jut el a krisztusi nagykorúságra (vö. Ef 4,13). Mert már Tertullián szerint „az ember nem születik kereszténynek, hanem azzá lesz". Ezzel a perspektívával zárjuk gondolatainkat. Abban a bizalomban, hogy e két tényező, a család és közösség, jelentőségét és nélkülözhetetlenségét minden lelkipásztor sajátos tapasztalatból jól ismeri és vallja. Ezért erre vonatkozólag minden bizonnyal saját magából merített és szívének melegével átjárt eszméltető szavakat, kérést és tanácsokat tud adni végső útravalóul a keresztségi beszélgetések és szertartás alkalmából híveinek. Jegyzetek, irodalom: 1. Magyar nyelvű kiadványok: Csépány: Az újjászületés szentsége. Bp., 1983. — Babos SJ: A keresztség, újjászületésünk szentsége. Yonkers (USA), 1974. — A mi (főképp szerkezeti) modellünket leginkább 4 mű inspirálta. Müller—Rück: Taufgespräche. Würzburg, 1972; Netzer: Das Taufgespräch in der Gemeinde. Freiburg, 1976; Gánóczy: Devenir chrétien. Paris, 1973. és Jorisson—Meyer: Die Taufe der Kinder. Innsbruck, 1972. — 2. Szennay: Régi és új a liturgiavilágából. Bp., 1975; Cserháti: Egyház-tanulmánya, 22—23; Cserháti: Az egyház és szentségei. Bp., 1972. 20—21. — 3. Rahner: A hit alapjai. Bp., 1983. 437—8. — 4. Schmaus: Der Glaube der Kirche. München, 1970. II. 391—2. — 5. Vö. Előd: Dogmatika. Bp., 19832, 531. — 6. Kasper: Christsein ohne Entscheidung? Mainz, 1970. 110. — 7. Molinsky: Diskussion um die Taufe. München, 1971. 25. — 8. Ratzinger: Das neue Volk Gottes. Düsseldorf, 1969. 352. — 9. Glaubensverkündigung für Erwachsene. Holländ. Katech. Herder, 1972. 293. — 10. Jorisson—Meyer: Id. mű 43. — 11. Glauben, leben, handeln. Leipzig, 1972. 117. Bán Endre KERESZTELJÜNK — DE HOGYAN! Ismert dolog, hogy a szentségkiszolgáltatások terén különböző gyakorlat tapasztalható. Vannak lelkipásztorok, akik minden problémázás és minden feltétel nélkül részesítik a szentségekben azokat, akik azt kérik; mások szinte a szektások eljárásához hasonló szigorral jelölik ki a jelentkezők közül azokat, akiket méltónak ítélnek a szentség felvételére. E két véglet között aztán természetesen rengeteg árnyalat helyezkedik el, nem is mindig csak a pap szándékából, hanem a körül20
