Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Koncz Lajos: A keresztség teológiája
4. Keresztiég a bűnök bocsánatára (Didaktikai megjegyzés) Az áteredő bűn és keresztség összefüggése a legtöbb keresztény hivő tudatában túlhangsúlyos, mert a gyermekkeresztség szükségessége egyoldalúan csak ezzel lett megalapozva. A szülők jelentős része is ezért keresztelteti meg gyermekét, bizonyos félelemben a bűn, a „gonosz" jelenléte miatt, amiben természetesen van igazság és ráció. A hagyományos tanítást az eredeti bűnről az egzegézis újabb eredményei alapján ki kell egészítenünk, pedagógiai szempontból is, mert e szemlélettel sokkal könnyebbé válik a hitbeli elfogadás. A Gén 3. bűnbeesési elbeszélését az újabb teológia nemcsak egyszerű és egyszeri történeti eseményként fogja fel, hanem úgynevezett átiológiai értelemben is. Ez a közlési mód magyarázatot keres az emberiség bizonyos általános tapasztalatára a bűn eláradásának problémájáról, s ezt ebben az elbeszélésben válaszolja meg. Ádám (jelentése: ember) nem csupán az első embert jelenti (mint személynév), hiszen a héber eredetiben mindenütt „az" Emberről van szó, tehát az egész emberiséget testesíti meg (korporativ személyiség). Eszerint amit eredeti bűnnek nevezünk, az minden ember bűne is, és együttes fogságunk a bűnben. Biztos, hogy volt valamikor egy első bűn is, mint ahogy egy elsőnek számító ember is, s ez az első bűn tragikus törést jelentett az Isten és ember viszonyában. De itt többről, egy horizontális, kollektív dimenzióról is szó van, „a világ bűnéről”, amelybe ember voltunkkal beleszülettünk, s melynek következtében minden oldalról, mindenféle úton szüntelenül környékez, fertőz bennünket „a világ". Minden személyes bűnben ott rejtőzik az „áteredő bűn". De minden személyes bűn is erősíti azt. Ez adja a rossz szörnyű hatalmát a világban.9 Ez az alapja annak a történeti ténynek, hogy a bűntudat és bűnbánat az emberiség általános és állandó kísérője. Komor költemények és sorstragédiák szólnak róla, a pszichológia és szociológia elismeri valóságát, a mélylélektan próbálja gyógyítani. Dosztojevszkij nyomasztó világának is itt az alapja: „Mindenki már előre és mindenben bűnös" (Karamazov testvérek, 332). Ember az embert fertőzi, tudatosan vagy öntudatlanul csábítja, tanítja, diszponálja a bűnre (a kígyó, Ádám és Éva egymásra hatása is ezt példázza). Szorongató háló ez, amely ráborul az egész emberiségre. „Én boldogtalan, ki szabadít meg e halálra szánt testtől?" (Róm 7,24). A keresztség az, amely kiemeli az embert a bűn köréből és hatalmából. „E szentség hatása a bűnök bocsánata, az áteredő és személyes bűnöké egyaránt, valamint minden büntetés elengedése, amely értük járna" — fogalmazta meg pontosan a firenzei zsinat (DS 1316). És ahogy a bűnnek van vonzása és kisugárzása, ugyanígy erő és ösztönzés az ellenkezője is. A megkeresztelt immár egy másféle közösséghez tartozik; az Istenben élők közössége inspirálja lélektani szinten csakúgy, mint kegyelmi segítséggel — Krisztus útjának követésére. Jézus Krisztus által a keresztség kegyelmi erejében új kezdet lehetősége nyílik, új élet tárul fel előttünk, új történelmünk kezdődik. Ezt a hatalmasan „többet" kell tudatosítanunk a keresztséggel kapcsolatban, és nem csupán annyit, hogy megszabadulunk az eredeti bűntől. (Idézhető a Szentírásból: Róm 6,3—11; Kol 2,12 stb.; Róm 5,15 stb.). A keresztelés után közvetlenül felhangzó szavak a megkeresztelt fölött — összefoglalják az egész titokzatos eseményt: ,,N, a keresztségben új teremtménnyé lettél, és Krisztust öltötted magadral" S. Beépülés és kibontakozás az egyházban (Didaktikai megalapozás) Az eddigiek folyamán a keresztséget dominánsan az egyéni megiga- zulás szentségeként szemléltük (krisztológiai és megváltástani dimenzió), s így történt ez jobbára a hagyományos teológiában is. A megújuló hittudomány segitségével most kiegészítjük e képet a közösségi (ekleziológiai) dimenzióval, az egyháztagsággal. Ez a szemlélet viszont új típusú egyházközségeket tételez föl, ill. szorgalmaz. Sok keresztény hivő számára a keresztség csupán egyéni, legfeljebb családi ügy. Rá kell döbbennünk, hogy ez jelentőségében és következményeiben is mennyire az egész egyház, ill. a konkrét egyházi közösség ügye. De a megkeresztelt számára is „létkérdés" az egyház, ill. annak helyi közössége. Ahogy az ember csak a családban és kisebb közösségeken át tud kibontakozni és fokozatosan belenőni a nagy társadalomba, ugyanígy az úgynevezett vallási szocializáció és a „krisztusi nagykorúságra" való eljutás is csak a vallásos családban és szakrális közösségekben bontakozhat ki. Ebben áll a gyermekkeresztelés leglényegesebb problémája: vannak-e ilyen vallásos családok és élő egyházi közösségek, ahol a gyermeket a hit, tanúságtétel és megélt szeretet vonzó, sugárzó levegője veszi körül és segíti a kibontakozásban? Mert a keresztség csak alapvető beiktatódás Krisztus egyházába, a beépülés és nagykorúvá válás — már folyamat. A keresztség — mint Isten műve — a kiválasztás jele az ő részéről a megkeresztelt felé. Sokan úgy tekintik az egyházba való felvételt, mint egy társadalmi egyesületbe való belépést. Ok is vállalnak magukra valamit e lépéssel, de az egyháztól is elvárnak bizonyos szolgáltatásokat. Az ember megfizeti az egyházi adóját, és ezzel megvásárolja a jogot a szentségekhez és az egyházi temetésre . . . Aki ilyen „egylef'-szinten értelmezi a kereszténységet, semmit sem értett meg a miszté19
