Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Bűnbánattartás a középkorban
hány helyi zsinat aktái tanúskodnak. Az előző, antik penitencia-tartáshoz viszonyítva újdonság, hogy püspök mellett egyszerű pap is föladhatta a penitenciát, többször volt megismételhető, és bár az elégtételek szigorúak, de az „ordo" vagy „status paenitentium" nincs meg. Amíg az előző gyakorlat szerint klerikus rendben lévők nem vezekelhettek, hanem megfosztották őket ordojuk- tól, addig az új rend szerint ők is részesei lehettek a bűnbánattartásnak anélkül, hogy klerikusi állapotuk veszélybe került volna. A szigetekről jött bűnbánattartás eredetileg nem tett különbséget a nyilvános és titkos bűnök között. A teológiai irodalomban a karoling kortól kezdve jelentkezik, hogy a nyilvánosan elkövetett, illetve a nyilvánosságra jutott bűnökért nyilvánosan kell vezekelni, míg a nyilvánosságra nem jutott (vagyis titkos) bűnökért elegendő titokban is. A bűnők kiengesztelése különböző cselekedetekkel az új rendszerben is fontos tényező, az előzővel szemben pontosan megszabott a bűnök fajtája és súlyossága szerint. Ezeket a „bűn-elégtétel" listákat a „Libri paenitentiales" tartalmazták. A karoling egyházi reform kiemelkedő képviselői, Metzi Chrodegang (+766), Aniane-i Szent Benedek (+821), Alcuin ( + 804) minden vonalon helyre akarták állitani a vallási élet régi fegyelmét; így a 813—829 között tartott reformzsinatok sorozata az antik penitenciatartást írta elő a már több évszázada gyakorolt új formával szemben. Ezt azonban csak félig sikerült helyreállítani, s ennek a félsikernek az eredménye a már idézett vélemény; „Nyilvánosan elkövetett bűnökért nyilvánosan kell vezekelni . . A szigetekről jött misszionáriusok által hozott bűnbánattartás a népvándorlás folyamán megtelepedett, majd fokozatosan kereszténnyé lett népek számára alkalmasabbnak bizonyult az antik penitencia-tartásnál, s érvényben maradt egészen a XIII. század hajnaláig; később, újabb teológiai reflexió következtében külsőségeit tekintve bizonyos mértékig módosult. Ebbe a bűnökért szigorú elégtételt követelő, ám az egyén helyzetét időnként figyelembe vevő rendszerbe illeszthető Szent István első törvénykönyvének (1001 körül íródott) néhány fejezete, amelyek ugyan keményen büntetnek, de mögöttes gondolatként ott van a bűnbánattartás is. A vasárnap megünneplésével kapcsolatban: „Ha valamely pap vagy ispán avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrével lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt ..." A böjtöt illetően: „Ha valaki hús evésével megsérti a mindenki előtt ismeretes négy böjti időszakot, akkor egy héten át bezárva böjtöljön”. „Ha valaki pénteken, amelyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy héten át sötétbe zárva böjtöljön". Szigorú a törvény azokkal szemben is, akik gyónás nélkül halnak meg: „Ha valaki olyan megkeményedett szívű, — ami távol legyen minden kereszténytől —, hogy bűneit jótanács ellenére sem akarná a papnak meggyónni, az ilyen minden egyházi szertartás nélkül feküdjön, mint hitetlen." A törvény másik fele azonban az egyházi közösség, bátran mondhatni a szentek egyessége jegyében fogalmazódott, igaz a szigor itt sem hiányzik: „Ha azonban rokonai és hozzátartozói mulasztották el a papokat hívni, és ezért halt meg gyónás nélkül, akkor gazdagítsák őt imádságaikkal és vigasztalják könyörgésekkel, rokonai azonban hanyagságukért böjtöléssel vezekeljenek a papok ítélete szerint". A gyilkosság elkövetője bűnhődik a világi törvények előírásai szerint, és „a gyilkos ezenfelül az egyházi törvények alapján vezekeljen". Az 1092-es egyházi zsinat határozatai mögött is fölfedezhető a „Libri paenitentiales" által terjesztett szellem: „Ha valaki a vasárnapot nem tartja meg és az ünnepnapokat nem ünnepli meg, vagy a négy böjti időben és az ünnepek előestéin nem böjtöl avagy halottait nem az egyház mellett temeti el, tizenkét napig kenyéren és vízen vezekeljen". Az 1100 körül tartott esztergomi zsinat határozatai közül kiemelkedik: „Az ünnepekre való áldozásról. Hogy húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor az egész nép vezeklést tartson és áldozzék". Az évi háromszori bűnbánattartást, gyónást kanonizálták ezzel hazánkban, számos nyugati egyház szokásához, törvénykezéséhez hasonlóan. A penitenciatartás leggyakoribb módja, amint a példákból is kitűnt, a böjtölés. Ám emellett ott van az imádság és alamizsna, valamint a zarándoklás. Ez utóbbi a korai középkorban, az új. bűnbánati fegyelemmel párhuzamosan kezdett terjedni. Eleinte a zarándoklás célja nem volt megszabva, a bűnhődés-engesztelés lényege az idegen, sőt ellenséges földön való bolyongás volt meghatározott ideig. A zarándoklás célját a IX. századtól kezdve rögzítik. Jeruzsálem és Róma mellett Compostella volt a legnépszerűbb zarándokhely, ez utóbbi a hagyomány szerint Szent Jakab sírját őrizte. Minden országnak, vidéknek kialakulnak saját szentélyei, ahol a testi gyógyulásban reménykedő betegek mellett ott tolonganak a lelki gyógyulást kereső vezeklők, zarándokok. Szent Imre legendájában olvassuk: a német származású Konrádnak, „akit bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, hogy szinte bűzlött, mint a negyednapos halott", Hildebrand pápa (VII. Gergely) azt tanácsolta többek között, „hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárására meglátogassa". S Konrád a bűnbocsánatot a fehérvári bazilikában, Szent Imre sírjánál, csodajelek kíséretében valóban elnyeri. A XIII. századra, amint erről a gyóntatok „Summái" tanúskodnak, kialakul a hármas tagozódású bűnbánattartás. A „paenitentia publica solemnis"-t a rendkívül súlyos, botrányt okozó bűnök elkövetőinek kellett vállalni. Ennek ünnepélyes, hamvazószerdái rítusa két pozsonyi missaléban (XV. sz.) is fennmaradt. A zarándoklást „paenitentia minus solemnis"-nek nevezték, s ezt a nyil177
