Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Bolberitz Pál: A gyónás nehézségei

Az újszövetségi értelemben vett bűntudat teltétele először is az, hogy valaki abban az értelemben véve vallja magát az egyház tagjának, amint ezt az egyház saját önértelmezése szerint hirdeti. Az egyház Krisztus által alapított közösség, melyet Jézus Krisztus kiválasztott apostolaira és azok utódaira bízott, hogy általa megszentelje a világot. Az egyház tagjai tudatában vannak annak, hogy nem érdemeik alapján, hanem kegyelemből lettek kiválasztva arra, hogy az Újszövetség választott népeként, Isten népe tagjaiként szolgálják az emberiség üdvösségét. A keresztségben és bérmálásban azért kapták meg a Szentlelke!, hogy az erejüket meghaladó tanúságtételben Isten Szentlelke erősítse és támogassa őket. Az egyház tagjaitól ezért folytonos megtérést kíván. A megtérés nem más, mint e természetfölötti küldetés tudatosítása és tettekre váltása, akárhányszor az önös érdekek feláldozása árán is. A megtérés során a hívő, élő egyháztag folyvást ahhoz az elváráshoz „igazítja" magát, ami keresztény elkötelezettségéből következik. Az így értelmezett egyháztagság összefüggésében a bűn és bűnbánat is pozitív jelentést kap. Az élő hit és tevékeny szeretet megtanít arra, hogy ne csupán törvényszegést lássunk a bűnben, hanem olyan mulasztást is, ami gondolataink, tetteink és a keresztény hivatásra való elkötelezettségünk feszültségéből származik. Ha Istenhez való kapcsolatunk nem pusztán racionális vagy „dologi" síkon mozog, hanem az élő egyháztagság követelményének megfelelően személyes-egzisztenciális kapcsolat, akkor ebben az összefüggésben az erény—bűn—bűnbánat etikai kategóriái is személyes jelentést kapnak.

A folyvást megtérő keresztény ember a hit által tudja, hogy Isten „előbb szeretett minket”, ezért behozhatatlan eladósodási, elkötelezettségi viszonyba „keveredett" Istennel Jézus Krisztus érdemeinek következtében; ugyanakkor a hegyi beszéd erkölcsi tökéletesség normájáról is tud, mely azt hirdeti, hogy „legyünk tökéletesek, amint mennyei Atyánk tökéletes." Szent Pál apostol figyelmeztetéséről is hallott, miszerint „kegyelemből üdvözültetek a hit által s ez nem a ti érdemetek." Ha valaki a hit által a megtérés következményeként megtapasztalta Isten feléje irányuló megelőző szeretetét, akkor úgy érzi, hogy Istennel való viszonyában egész életen keresztül mindig marad „behozni"-valója. A Szeretet közeledésére szeretettel kiván válaszolni és érzi, hogy a „szeretetnek mindig van jövője." Sohasem mondhatjuk el ugyanis magunkról, hogy már tökéletesek vagyunk a szeretetben. A keresztény ember bűnfogalma tehát túljutott már a törvényszegés alacsonyabb szintű bűn értelmezésénél, és eljutott ahhoz a bűnfelfogáshoz, ami a bűnben „hiányt", vagyis valamely gyakorlandó erény hiányát látja meg. Ebben az összefüggésben a bűn nem más, mint annak a szeretetnek — különféle fokon vagy intenzitásban való — hiánya, amit az Isten elvár tőlünk, s aminek gyakorlásához Szentlelkének segítségét megígérte és megadta. A helyes keresztény bűntudat pedig nem valamiféle tudatalatti szorongást kiváltó lelki gúzsbakötöttség, hanem több-életre ösztönző és az erényes életre lendületet biztositó lelki beállítottság: annak tudatosítása, hogy mily csodálatosak Isten elgondolásai felőlünk, s mi ennek a bizalomnak mily kevéssé tettünk még eleget.

A szentek életéből tudjuk, hogy ők is gyóntak (és gyónnak). Az ő bűntudatuk ilyen. Ok nem méricskélnek „bocsánatos" és „halálos”, „súlyos" és „kevésbé súlyos" bűnök között. Nem mondják, hogy „halálos bűnt egy hívő ember úgysem tud elkövetni”, a bocsánatos bűnöket pedig úgymond „nem kell meggyónni", — ezért tehát sohasem kell gyónni, hanem „elég áldozni". ök valóban átérzik, hogy az Úr Jézus azért bízta rá az apostolokra és utódaikra a bűnbocsánat hatalmát, mert a jelen üdvrendben is botladozó emberek maradunk, s megváltottsá- gunk ellenére is képesek vagyunk szabadakaratunkat helytelenül gyakorolni és így elveszíteni keresztségi ártatlanságunkat. Szükségünk van tehát — s ezt is az Űr Jézus (és nem csupán az „egyház") tanítja — a bűnbánat szentségének erejére, ahol megkapjuk a Szentlelket, aki megerősít, hogy képesek legyünk Istennel szemben szeretet-adósságunk törlesztésére. Megvilágosítja továbbá elménket, hogy helyes önismeretünk legyen, s így bűnbánatunk ne merüljön ki az önigazolások rendszerének szövögetésében, a sanyarú körülményekre s a megváltozhatatlan „természetünkre" és az ún. rossz emberekre való folytonos hivatkozásban, hanem merjük igazán felnőtt, Krisztusban „nagykorú", felelősséget vállaló emberként megvallani bűnösségünket. De nemcsak „magunkban", az „Isten színe előtt", hanem úgy is mint az egyház tagjai, akik vétkeinkkel a „szentek egyházát" diszkrimináltuk Isten és emberek előtt. Ezért a folyvást megtérő élő egyháztag tudja, hogy bűnei nem csak Istenre, hanem az egyházra is tartoznak, melynek képviselője a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásánál a püspök vagy az általa felhatalmazott pap.

162