Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Bolberitz Pál: A gyónás nehézségei

Miért a papnak gyónjak! Sokak száján elhangzik ez a kérdés és válaszuk az, hogy ,,a pap is csak ugyanolyan ember mint én". Miért tárjam fel hát egy „ismeretlen" ember előtt legbensóbb világom titkait, amikor az sem tökéletes, bizonyára neki is vannak bűnei? Még mielőtt közelebbről válaszolnánk erre az ellenvetésre, távolabbról kell megvilágítanunk a kérdést, éspedig a közvetítés problémájának oldaláról. A közvetítés Isten és ember kö­zött mindig nehézséget okozott az embereknek. A nehézség arra adeizmusra visszavezet­hető szemléletből adódik, mely a vallással kapcsolatos beállítottság legkényelmesebb formája; eszerint ugyanis elfogadom valamiféle istenség létezését, de azzal a feltétellel, hogy az nem avatkozik bele a világ rendjébe és az én életembe, illetve csak akkor és úgy avatkozik bele, amikor és ahogyan az pillanatnyi hasznomat szolgálja. A lényeg tehát, hogy Isten éljen a „ma­ga törvényei" szerint, és az ember is a maga által hozott erkölcsi szabályok szerint. Ez a beál­lítottság azért a „legkényelmesebb", mert még az ateizmus Isten létét tagadó szellemi fára­dozásaitól, azaz Isten léte tagadásának bizonyítása alól is felment. E szemlélet szerint nincs szükség közvetítőre Isten és ember között, s ha netán az embernek épp egy „hézagpótló is­tenre" lenne szüksége, akkor is „közvetlenül” fordulhat a maga istenéhez. Nincs tehát szükség sem egyházra, sem papra, sem dogmákra vagy erkölcsi törvényre. A felvilágosult, „nagykorú" ember képes arra, hogy szükség esetén maga alakítson ki elveket és szabályokat élete formálá­sához. Nem kell különösebb magyarázat ahhoz, hogy megértsük: a kereszténység szöges el­lentétben áll a deista felfogással. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy a „kezdeményezés" Isten és az ember viszonyában Isten oldaláról jön, és az em­bernek kötelessége, hogy valamilyen formában állást foglaljon e közeledéssel kapcsolatban. A bibliai kinyilatkoztatás arról tudósit, hogy az evilági létrendben az ember képtelen arra, hogy „színről színre" láthassa Istent. Ezért Isten mind az Ó-, mind az Újszövetségben közvetítőket rendelt, akik föltárják az ember számára akaratát. A közvetítők „szolgák". Isten választja ki, ő rendeli őket az Ószövetségben a választott nép szolgálatára; az Újszövetségben sincsen ez másképp: ő választja ki és egyháza által jóváhagyatja — megfelelő vizsgálat után — küldöttei­nek hivatását. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16), mondja az Úr Jézus az apostoloknak, és ez az apostolok utódaira is vonatkozik. Hegel azt mondja, hogy a kereszténység azért a legtökéletesebb vallás, mert benne valósul meg a legtökéletesebb formában a közvetítés Isten és a világ között. Szerinte (és ebben teljesen egyetérthetünk a ne^es német filozófussal) Jézus Krisztus mint valóságos Isten és valóságos ember egy- szersmindenkorra megoldotta a közvetítést Isten és ember között. Nála tökéletesebb köz­vetítő nincs. Az Újszövetségből ismeretes, hogy Jézus Krisztus egyházat alapított, mely­nek irányítását az apostolokra és utódaikra bízta, akiknek megígérte és megadta a Szent­lélek ajándékát, hogy Jézus szándéka és tanítása szerint töltsék be az egyház történelmi kül­detését az emberiség nagy családjának Istenhez vezetésében. Hogy Jézus mennyire azono­sította magát egyházával és küldötteivel, azt jól megvilágítják szavai: „aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg, aki engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött" (Lk 10,16). Természetesen ez az azonosítás csak akkor hatékony, ha az egyház és megbízott szolgái valóban a Szentlélek irányítására hallgatva, Jézus szándéka szerint töltik be történelmi küldetésüket. Ennek ellenére a közvetítés mindig botrány volt és marad, mert elfoga­dása hitet követel meg, a hit pedig alázat nélkül nem lehet élő hit. A választott nép „közve­títésének" emberi arculatán megütközött a pogány ókori világ. Jézus „közvetítését" elve­tette az akkori Izrael vallási vezetősége. Ezért feszítették keresztre. Mert „ember" létére Is­tenné tette magát. Az e g y h á z is mindig botránykő volt az emberek szemében. Hit híján ter­mészetfeletti lényegét sohasem tudták felfogni és ezért próbálták (és próbálják) „besorolni" valamiféle emberi alakulatba. Mivel az egyház hivatásos képviselői a püspökök és a papok, ezért őket is nehéz „besorolni" a társadalomba. Ha természetfeletti küldetésük szolgálatát iga­zán komolyan veszik, akkor számítaniok kell arra, hogy üldözött vagy „megtűrt" személyek lesz­nek az emberi közösségben. Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy sok papot mégis „elfogad­nak" a közvetítéssel nehezen megbarátkozó emberek. Ennek az a magyarázata, hogy bizonyos tevékenységeiket (tanítás, szervezés, jótékonyság stb.) be tudják sorolni a hasznos társadalmi tevékenységek közé, illetve bizonyos tulajdonságaik emberileg vonzóvá teszik őket. De ez ál­talában nem a püspökökre vagy papokra vonatkozik (mint az apostolok utódaira), hanem az egyes konkrét emberekre. Olyan közvetítőket szívesen elfogadnak az emberek, akiket maguk választottak, de csak addig, ameddig a „választók" elvárásainak megfelelnek. Szívesen tárják fel szívük legbensejét egy „megértő" barát vagy orvos, illetve pszichiáter előtt, akit akkor „fi­zetnek meg jól”, ha szájuk íze szerint beszél. Az Úr Jézus „közvetítését" is elfogadták addig, 163

Next

/
Oldalképek
Tartalom