Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Széll Margit: Önismerettől a kiengesztelődés szentségéig
gét, ezért nem lesznek keresztények (Franz Werfel, Simon Weil) vagy nem járulnak a szentségekhez. Az ilyenek istenkapcsolata sajátosan egyéni és saját lelkiismeretük alapján adnak számot Istennek. A kiengesztelődés szentsége A megtérést követően a hit kegyelmének befogadását a kiengesztelődés szentsége teszi teljessé. A keresztény bűnbánat csúcsa a bűnbánat szentsége, melyben ünnepélyesen elnyerjük Krisztus megváltó kegyelmét, és melyben megerősít az ö örömhíre, hogy megújította szívünket. A gyónásban a megtérő az egész Szentháromsággal találkozik: tudatosan fordul a szerető Atyához, hálát ad a megtestesült Fiúnak, hogy szent vérével tisztára mosta, és az egyház közösségében köszöni meg a Szentléleknek a szentségi kegyelem ajándékát. A gyónásban sokáig a bűnbevallás súlya nehezedett a hívekre (a magyar gyónás szó is erre utal) és sokakat vissza is tartott attól. Ám bűneink beismerése a töredelem külső jele. „Az Istenhez való visszatérésnek elengedhetetlen feltétele, hogy elismerjük bűneinket, beismer- j ü k, hogy bűnösök vagyunk és ezt nyíltan megváltjuk". — A papnak tett bűnvallomás azért kegyelmi jellegű, mert ő Krisztus nevében és az egyház szolgálatában köt és old. „Az Atya irgalmából Jézus az apostolok kezére és ajkára bízta a kiengesztelődés szolgálatát: Krisztus nevében és személyében ,in persona Christi' végzik, a tőle kapott hatalom erejével. De a hívők közösségére, az egész egyházra is rábízta a kiengesztelődés igéjét, vagyis az egész egyház feladata, hogy tanúskodjék Krisztusról és szolgálatát megvalósítsa a világban." (Apostoli buzdítás.) Az 1974-ben kiadott BŰNBÁNATI REND szerint a bűnbocsánat szertartásában a pap így imádkozik: Isten, irgalmas Atyánk, aki Szent Fiad kereszthalála és feltámadása által kiengesztelődött a világgal és kiárasztotta a Szentlelke! a bűnök bocsánatára, az egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét. Az imába foglalt szentpáli szöveg lényegét és ezzel együtt a kiengesztelődés helyes értelmét — több mint tíz év után — sajnos, még a gyakorló vallásosak is alig értik. „Lám, valami új valósult meg! — hirdeti Szent Pál. — Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk és aki minket a kiengesztelés szolgálatával (ministerium reconciliationis) megbízott.” A kulcsmondat pedig ez: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal...” (2Kor 5,17—18). Az egyház ennek a kiengesztelődésnek a szolgálatát nyújtja a megtérőknek. Kiengesztelek, megbékítek (reconcilio, katallasszo) annyit jelent, hogy én kezdeményezek és igy próbálok hatni arra, akit megbántottam, hogy legyen elnéző, azaz, hogy kiengeszte- lődjék. „Hitünk tanítja, hogy ez a kezdeményezés a megváltó, kiengesztelő, megszabadító Krisztus misztériumába ölt testet, aki megváltja az embert a bűn minden formájától.” (Apóst, bűzd.) Bűneink bocsánatában tehát Krisztus a kezdeményező, aki Istennel egyenrangú és méltó arra, hogy „hatni” tudjon az Atyára, kiengesztelje megbántásainkért. Az ember végezhet penitenciát, de a szó igaz értelmében nem engesztelheti ki az Istent. (Az engesztelés jámbor kultuszát éppen emiatt sokan félreértették és túlzásba vitték.) A kiengesztelődés lelkületét a pápa a tékozló fiúról szóló példabeszéddel világítja meg: „Csúcspont az a mozzanat, amikor a szerető atya ünnepi lakomát rendez a visszatért fiúnak. A mennyei Atya irgalmasságának a jelképe ez, aki mindig kész a megbocsátásra. Rögtön mondjuk ki: a kiengesztelődés elsősorban a mennyei Atya ajándéka . . . Minden ember úgy viselkedik, mint a kisebbik fiú: Istentől függetlenül akar élni, enged a kísértésnek, azután kiábrándul abból a semmiből, ami elszédítette. Egyedül lealacsonyodva, kifosztottan akarja építeni a világot önmagának, de nyomorúsága mélyén felébred benne a vágy, hogy visszatérjen az atyához, aki várja és magához öleli a megtérő! . . . Am az ember felismerheti magát a nagyobb fiúban is, aki nem érti meg az atya jóságát . . . Önzése teszi féltékennyé, megkeményíti szivét, elvakítja, elzárja másoktól és Istentől. Isten jósága és irgalma megbotránkoztatja, a visszatért testvér boldogsága elkeseríti. Tehát neki is meg kell térnie, hogy kiengesztelődjék." Mi emberi módon beszélünk Istenről, még a Szentírásban is. A kiengesztelt Isten valójában nem változik úgy, mintha előbb elfordult volna, most meg visszafordulna hozzánk, hanem az ember alakul át lelkében a bűnbánat kegyelmében, újra tükrözi Isten arcát és így lesz kedvessé előtte. Ez a kegyelmi hatás nem „automatikus”, mintha „minden el lenne felejtve” és másnap újra kezdhetjük ugyanazt. Ha nincs meg a komoly szándék, az akarati elszántság a megtérésre, a súlyos bűnökkel való szakításra, akkor a kegyelem terméketlen kövekre hull, nem képes gyökeret verni. — Az ősegyház a megtértek, a „Krisztusban élők" gyülekezete volt. A vezeklő 159
