Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Széll Margit: Önismerettől a kiengesztelődés szentségéig
bűnösöknek ezért az Eucharisztia ünneplésénél távozniok kellett. Ma a bűnös is részt vehet az áldozaton, ahol Jézus maga kívánja a megtérést, ezért a szentmise a kegyelmi előkészület leghatékonyabb módja. „Akinek életformája akadályt jelent a bűnbánat szentségéhez (elvált újra- házasodottak, rendezetlen helyzetben élő papok stb.), azoknak is hirdeti az egyház az Isten irgalmát ... Ha hittel, reménnyel és szeretettel imádkozva, a szentmisén való részvétellel ápolják az Úrral való kapcsolatot, felkészülnek a teljes kiengesztelődésre, melynek óráját csak az Úr ismeri." — hangsúlyozza a pápa buzdításában. Az egyház még többféle módon közvetíti az embereknek Isten irgalmas kezdeményezését a kiengesztelődésre. Mint kiengesztelődött közösség tanúskodik a világnak Krisztus művéről: őrzi és értelmezi a Szentírást, mely a kiengesztelődés örömhíre. Hét szentségével megünnepli Krisztus húsvéti titkát. Az imádsággal, a szentek egységbe való bekapcsolódással, az igehirdetéssel leleplezi a bűnt, sürgeti a megtérést. Es végül lelkipásztorai rávezetik az embereket a testvéri közösségben az Atyához való megtérés útjára. A pápa a bűnbánat és a kiengesztelődés megújítását három területen sürgeti: a párbeszéd, a katekézis és a szentség területén. Az üdvösség párbeszédét a zsinat nyomán VI. Pál hirdette meg az Ecclesiam suam kezdetű körlevelében, amit II. János Pál buzdítása is megerősít: „Az egyház a párbeszéd eszközét használja fel, hogy a távolállókat és a megkeresztelteket elvezesse a megtérésre, a bűnbánatra, életük megújítására, a Krisztustól adott üdvösség fényében ... Az egyháznak saját határain belül kell kezdeni a kiengesztelődést. „Éppen ezért mindannyiunknak össze kell fognunk, hogy békesség uralkodjék a szívekben, hogy megfékezzük a veszekedéseket, úrrá legyünk a megoszlásokon, gyógyítsuk a sebeket, amelyeket a testvérek egymásnak okoztak, amikor elkeseredett véleménykülönbség szította őket olyan kérdésekben, ahol mindenkinek szabad felfogása lehet. Őrizzük meg az egységet a keresztény hit és élet lényeges pontjaiban." A püspöki szinódus atyái egyöntetűen sürgetik azt a katekézis t, amelyben a kiengesztelődés bibliai és teológia alapját mélyítik el: kibékülés Istennel és embertársaikkal. (Vö. Mt 5,23; 6,12). A katekézis felkészít a megbánásra és a bűnbánati gyakorlatra, csiszolja a bűn iránti érzékenységet, elősegíti a helyes lelkiismeret kialakítását. Mindennek módszereiben tekintettel kell lennie a mai emberre, „aki nehezen ismeri be tévedéseit, nehezen ejti ki azt a szót, hogy .bánom', ösztönösen fél az áldozatvállalástól és elhanyagolja az egyház önmegtagadást kívánó előírásait." A pápa a szinódusi atyákkal egyetértésben, éppen a gyónás szentségének válsága miatt buzdít arra, hogy a szentségi bűnbánat szükségességének széles körben legyünk hirdetői és tanúságtevői. Bár a történelem folyamán a szentség ünneplésének módja és formája változott, a szentség lényege ugyanaz. Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok elnyerik Isten irgalmas bocsánatát, kibékülnek az egyházzal, amely imájával és szeretetével segíti a bűnösök megtérését. A szinódus nyomán a pápa újból leszögezi a bűnbánat szentsége lényeges mozzanatait: A keresztség után elkövetett súlyos bűnök megbocsátására — 1. rendes út a bűnbánat szentsége. Az egyház kezdeti felfogása szerint a feloldozás — 2. ítélkezés eredménye, bár ez nem az emberi igazságosság előtt, hanem Isten irgalmas színe előtt történik. — 3. A bűnbánó lelkiismeretvizsgálatában ismeri fel bűneit, — 4. töredelmesen megbánja, — 5. Istenhez fordul — 6. meg vallja bűneit a szentgyónásban, a pap megadja a feloldozást — 7. ezzel a megtért bűnöst Isten irgalmas szeretetébe fogadja — 8. hogy azután kiengesztelődött lelkülettel végezze el az elégtételt. A kiengesztelődés lelkületét a lelkipásztor erősítheti a megtéröben, az „utókezelés" is reá vár. Az őszinte megtérő emberi támogatást is igényel a jóban való kitartáshoz. A lelkipásztor akkor segíthet hatékonyan, ha a hívő rendszeresen visszatér hozzá. így ismerheti meg jobban gyónója lelkiállapotát, intelligenciáját, hitbeli jártasságát, körülményeit. A szentség szakemberei ismét és egyre inkább az „egy kézben tartás" előnyeit igazolják, még akkor is, ha a lelkipásztor igénybe veszi a pszichológus, a pszichiáter segítségét (R. Feneber: Die Beichte — Ein Angebot für christliche Lebensgestaltung. G. Sporschil: Wie heute beichten? című könyvében, Herder, 1974.). A lelkipásztor maga is legyen járatos az embertudományokban. „Már a szemináriumi évek alatt, a teológiai tudás megszerzése mellett készüljön fel a papjelölt pedagógiából, lélektanból, ismerje meg a dialógus módszereit és főleg Isten Szavának élő, sugárzó tanítását" — sürgeti a pápa. Valójában azonban a gyakorlatban, a munka sodrában rendszerint önerejéből kell a papnak elsajátítania a helyes beleélés, odaadás művészetét anélkül, hogy személyes függetlenségét feladná. Ehhez olyan tulajdonságokat kell csiszolnia magában, mint az okosság, a diszkréció, a jó ítélőképesség, a szelídséggel párosult határozottság és jóság. A bűnbánat szentsége valóban az egyik legnehezebb, legfárasztóbb, legtöbb okosságot igénylő és felelősséget kívánó papi szolgálat, de egyben a legvigasztalóbb is — mondja a pápa saját hosszú gyóntatói szolgálatára visszaemlékezve. A lelkipásztor végigkísérheti a bűnbánó lelkében a Szentlélek működését, közvetíti Isten megbocsátását és együtt ünnepli az Atyával visszatérését az egyház testvéri közösségébe, miközben Krisztus bátorító szavaival bíztat: „Menj és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11).
