Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége

újra az eucharisztiához bocsássanak".11 A ,,pax cum ecclesia" itt még konkrét valóság és a bé- külésre vágyó hívő ezen az úton számíthat a „pax cum Deo" elnyerésére. Ciprián ebben az értelemben írja: „accepta pace recipere spiritum Patris”.12 A megtért bűnös többé nem árva, hanem önnön szemében is Isten megbékített gyermeke. „Pax cum semetipso"-t élvez. De ki oldozza őt (el? Elsősorban a püspök. Végső szükség esetén azonban, amikor pl. a helyi egyház főlelelősét nem lehet elérni, egy diakónus is véget vethet a kiközösítésnek.13 A további fejlődés során, amelynek folyamán az egyházi „reconciliatio” szentségi jellege csak lassan kristályosodik ki, Keleten és Nyugaton különböző gyakorlatok jutnak érvényre. Közös nevezőjük főleg abban áll, hogy a bűnbánat egyéni vetületét és lélekorvoslási jelentőségét fontosnak tartják; e szemlélet jó ideig gátolja a folyamat egyoldalúan jogi és kazuisztikus értelmezését. Keleten elterjed a már Alexandriai Kelemennél és Origenesznél uralkodó meggyőződés, hogy a békülés és a lelki előrejutás lényegében a Szentlélek műve. Azok közvetítik ezt tehát a legjobban, akik maguk is a Lélek szerint élnek, lelki emberek, pneumatikusok, s akik­ben ezért kiteljesedik a tanácsadás és a lelki vezetés karizmája. A lelki élet ilyen mesterei nemcsak „szakemberek" az önnevelés és a nevelés módszereiben, mint az pl. a Zen-buddhiz­musnál ismeretes, nemcsak elmélkedés-tanárok, mintegy jógik, akik ismerik a testi-lelki egyen­súly titkait. Döntő náluk a meggyőződés, hogy ők Krisztus követői, Isten szolgái és a Szent­lélek közvetítői az üdvösség felfelé vezető ösvényén. A keleti szerzetesek kezdettől fogva mintegy hivatásos pneumatikusoknak tartják magukat (a magyar „lelkész" szó így is értel­mezhető). Ilyen minőségben kínálnak, főleg Pachómiusz és Nagy Szent Vazul nyomdokait kö­vetve, elsősorban lelki gyógyulást, felépülést embertársaiknak. A feloldozás kimondottan egy­házközösségi aktusa kevésbé érdekli őket. Másrészt azonban megtörténik, hogy a lelki orvos annyira tevékeny a békülés elősegítésében, hogy nem tartja illetéktelennek magát egy feloldozó kijelentés kimondására, mintegy koronát téve a kiengesztelődés folyamatára. A Vili. és a XIII. század között sokszor elmosódik a határ a püspök, ill. a pap (a „presbyteros") feloldozási hatal­ma és a gyakran nem-pap szerzetes lélekorvosló gyakorlata között. Ez a jog csak a XIII. század­ban lesz vita tárgyává és nyer világosabb megfogalmazást a kizárólagosság értelmében.14 Nyugaton a kora középkorban virágzik' a laikusoknak tett bűnvallomás, gyónás szokása. A „lelkiatya" szerepét úgyszólván egy „lelkitestvér" tölti be, — legalábbis alkalmasint. Ebben az időben és az akkori életfelfogás szerint annyira fontosnak tartják a lelkiismeret megnyílását és az annak megfelelő önvádolást, hogy amellett a feloldozás és az elégtétel má­sodlagos helyre szorult. Leegyszerűsítve talán így fogalmazhatnánk meg ennek a gyakorlatnak alapvető elméletét: Ha nem találsz megfelelő papot, szabad, sőt — egyesek szerint — köteles is vagy egy hívőtársadnak gyónni, hogy biztos lehess bánatod őszinteségében, következőleg Isten bocsánatában! Nagy Szent Albert odáig megy el, hogy az ilyen szükség-gyónásnak egy­házi és szentségi jelleget tulajdonít.'5 Ez a gyakorlat a korai középkorban — mint rendkívüli kiengesztelődési lehetőség — párhuza­mosan kísérte a papnál végzett és szentségi (eloldozással egybekötött rendes gyakorlatot. Ké­sőbb visszafejlődött. Luther Márton később egy hasonló gyakorlatnak adott teológiai meg­alapozást, amikor kijelentette: a keresztség szentsége közös papság részeseivé tesz minden egyes hívőt (vö. 1 Pt 2,5.9), ez pedig jogosít Isten bocsánatának közvetítésére; mindenki békíthet Krisztus nevében mindenkit. A Trentói zsinat az ilyen elgondolás anarchikus következ­ményeire gondolt s ezért a következő dogmatikus kijelentést tette: „Nem minden hívó bír meg­különböztetés nélkül" a feloldozás jogával, hatalmával, hanem csakis a püspökök és a papok (DS 1684; 1 710). Az indok: a bűnbánat szentsége a feloldozótói „mintegy bírói ténykedést" követel: „ad instar actus judicialis" (DS 1685; 1709), amely ténykedésre a Mt 18,18 és Jn 20,23 alapján kizárólag a papok kaptak felhatalmazást, nem pedig az összes hívő (DS 1710). Exegeti- kus problémákra nem utal a zsinat. Mármost lehet a pap így felfogott, mintegy „bírói" műkö­dését legalista módon értelmezni és a gyóntatást egy törvényszéki tárgyalás, ill. ítélethirdetés mintájára végezni. A Trentói zsinat alapvető szándéka azonban biztosan más volt: a kontár­kodást és a felületességet akarta meggátolni a szentség kiszolgáltatásában. Nem felelőtlen el­nézésről van itt szó, hanem felelősségteljes oda-nézésről, amely a baj tünetei mögött annak okait és körülményeit keresi. Csak így közvetítheti a szentség kiszolgáltatója valóban azt, amit Isten maga kínál: gyökeres megbékülést és maradandó békességet. Azonkívül így lesz a gyónó békülési törekvése valóban élő h i t aktusa, s egyben lélektanilag hasznos haladás. Hiszen csak a békétlenség gyökereinek pontos megítélésétől és azoknak hívő elítélésétől lehet valóságos megbékélést várni. A trentói tanítás persze óriási minőségi követelményeket von maga után a közvetítővel szemben. Komoly elbírálás alapos beszélgetés, párbeszéd nélkül alig képzelhető el. Tömeggyóntatásoknál különösen nehéz. Ahhoz, hogy — amint a II. Vatikáni zsinat előírja — minden liturgiái aktusban, így a szentségi békülésben is, a hívek „tudatosan, tevékenyen, lelki haszonnal vegyenek részt", hogy „a c tuosa participatio" jöjjön létre (SC 11; 21 /2; 149

Next

/
Oldalképek
Tartalom