Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége

27/1), — ahhoz, hogy a szentség kiszolgáltatása „interaktív”16 „találkozás”17 jellegével bírjon, nem elég a világszerte elterjedt tömeg- és gyorsgyóntatás kizárólagos gyakorlata. De az 1975-ben életbe lépett „Ordo poenitentiae”18 első fejezete is holt betű maradna ott, ahol a békítő Isten-ige úgy hangzana el, hogy hirdetője a hozzá forduló „személy sajátos nehézsé­geire, szükségleteire, lehetőségeire" ne lenne tekintettel.19 Megismerés, felismerés, megfon­tolás tárgyává kell tenni az adottságokat, éppolyan hozzáértéssel mint azt egy orvostól manap- ság joggal elvárjuk, és nemkevésbé a kölcsönös bizalom légkörében. Bizalmat azon­ban csak olyan gyóntató tud ébreszteni, aki nemcsak megértő, hanem egyben hozzáértő, szak­értő is.20 Ahol gyónó és gyóntató mint két „anonimusz" vált egymással szót, ott ez az ideál ritkán valósul meg. A Szentlélek nem köteles minden lélektani hiányt pótolni. Ebben az össze­függésben nevezi Alszeghy Zoltán „végzetes mulasztásnak" azt a magatartást, ahol „katolikus papok, az opus operatum igazságát egyoldalúan és kizárólagosan hangsúlyozva, a li­turgikus élet teljességéből elsikkadni engednék kötésre és oldásra szóló küldetésüknek ezt az olyan fontos gyakorlatát.”21 Sem a helyesen értelmezett hagyomány, sem pedig a modern lé­lektan követelményeinek nem tesz eleget a mechanikus szentségkiszolgáltatás. Teszi ezt azon­ban egy szentségi párbeszéd, amelynek hasonló előzménye és folytatása van, amely integrálja a manapság inkább szétesésre hajlamos életköröket és így ésszerű egyéni é I e 11 e r v kiala­kításához járul hozzá. Helyes útmutatás volt a bűnbánat szentsége jelenlegi válságának feloldására az új „Ordo poenitentiae", amely a szentség három formája között enged választani: „reconciliatio" egyes személyek részére kiadós beszélgetéssel, — közös szertartás egyéni gyónással és (eloldozással, — közösségi szertartás általános feloldozással. Mind a három lehetőség egyezik a dogmatikai és egyházfegyelmi hagyomány szellemével és plurális jellegével, — célra azonban csak akkor vezef, ha egyik sem szigetelődik el a többitől. Egy koncentrikus alakulat csak ott lehetséges, ahol a középpont és a körülötte sorakozó körök között a kölcsönös viszony és cserehatás (lásd az atom alkatát!) nem szakad meg. Hasonlóképp szükséges — szerintem —, hogy a párbeszédi forma legyen a különböző többi forma magja, de ugyanakkor kell, hogy ehhez, mint kimon­dottan szentségi béküléshez viszonyuljanak a békülés másfajta szentségi és nem-szentségi mó­dozatai is. Befejezésül legyen szabad nyitott kérdéseket felsorolni. Van-e sajátosan modern örököse a békülés középkori formáinak: lelki orvoslás nem-pap szerzetesek vezetése alatt Keleten, laikus szükséggyóntatók Nyugaton? Nem ide tartoznak-e azok a világi hívők, férfiak és nők, akik teo­lógiai és lélektani kiképzéssel rendelkezve, szintúgy jó emberismerettel (pl. Németországban a telefon-lelkipásztorkodásban) tevékenykednek és már nem egy öngyilkosságot gátoltak meg? Avagy hasonló képességekkel rendelkező jegyesoktatók, hivatási tanácsadók, ifjúsági vezetők, börtön- és kórházlátogatók? Nem csírázik-e ilyen csoportokban a kimondottan papi és laikális lelkipásztorkodásnak egy sokatígérő koncentrikus együttműködése? Valószínűleg hosszabb idő telik még el, míg gyümölcseiről lehet majd megítélni a békülés szentségének ilyen összetett, sokoldalú stratégiáját, gyakorlatát. Jegyzetek: 1. K. Rahner, Kirche und Sakramente, Freiburg—Basel—Wien 1960, 84 és E. Schille- beeckx, Christus, Sakrament der Gottesbegegnung, Mainz 1960, 179. — ezen a hagyományi ala­pon vélik, hogy a ,,pax cum ecclesia" mint „sacramentum et rés" közvetíti a ,,pax cum Deo-t”. — 2. H. W. Wolff, Anthropologie des Alten Testaments, München 1973, 68—95. — 3. A. Ga- noczy, Einführung in die katholische Sakramentenlehre, Darmstadt 1979, 21984, 29—30, 92—93, 126—127: a szentségi „Lebensgeschichte” fogalma. — 4. E. Jüngel, Tod, Stuttgart—Berlin 21972, 99: „Sünde drängt in die Verhältnislosigkeit. (. . .) Der Tod nun ist das Fazit dieses Dranges" ... — 5. Az integráció fogalmához lásd C. G. Jung, Aion. Beiträge zur Symbolik des Selbst, Olten-Freiburg 51983, 31—50, 165, 198, 214. — 6. R. Pesch, Das Markusevangelium, 1. Teil, Freiburg—Basel—Wien 21977, 156. — 7. K. Kertel ge, Die Wunder im Markusevange­lium, München 1970, 79. — 8. Lásd Z. Alszeghy, A gyónás, TKK II1/7, Róma 1978, 70; vö. F. Büchsei, ThWNT I. 254—258. — 9. R. Schnackenburg, Das Johannesevangelium, 3. Teil, Freiburg—Basel—Wien 21976, 389—390. — 10. K. Rahner, Die Busslehre Cyprians von Kart­hago, in: Schriften zur Theologie, Bd. XI. 279; Alszeghy idézett művében, 78. o., hasonló gya­korlatot jelez Alexandriai Kelemennél, Quis dives salvetur 42; PG 9, 647—652. — 11. Alszeghy 45—46. — 12. Epist. 57,4; CSL 3,2, 653. — 13. L. Ott, Grundriss der Katholischen Dogmatik, Freiburg—Basel—Wien 71965, 523—524, idézi Cipriánt (Epist. 18,1) és az Elvirái zsinatot (can. 32) többek között. — 14. K. Rahner; Mönchsbeichte, LThK 7,538—539. — 15. K. Rahner, Laien­beichte, LThK 6,741. — 16. Ganoczy, Einführung, 110—126. — 17. Schillebeeckx, Christus, 9—10, 107, 135 és többször máshol. — 18. A német szöveg magyarázattal: Die Feier der Busse nach dem neuen Rituale Romanum, Einsiedeln—Zürich—Freiburg—Wien 1974. — Alszeghy, 79. — 20. Uo. 80. — 21. Uo. 81; kritika a gyónási gyakorlat bizonyos formái ellen: 82—83. 150

Next

/
Oldalképek
Tartalom