Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége
bér között". Már a földön járó Jézus sem elégedett meg a bűnös pusztán külsőleges és kizárólag morális megítélésével, mintha egyedül a Törvény megsértésének tényállása számítana, hanem az egész embert vette tudomásul és vele szintúgy a fizikai mint a morális rosszat, amelytől alkalmasint egyszerre szenvedett. Példa erre a béna ember meggyógyítása Máté (9,1—7) és Márk (2,1—11) szerint. Egy és ugyanaz a jézusi tett hoz lelki és testi gyógyulást. Itt Jézus „integrál" a szó fentebb leírt Jung-í értelmében. Teszí pedig ezt az Isten nevében, aki egyszerre Teremtő és Megváltó Isten. Jézus nem ellenkezik a rabbinikus meggyőződéssel, miszerint „egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket". Ezért alkalmaz egy „passivum divinum"-ot: „megbocsáttatnak bűneid" (aphientai) (Mk 2,5). A farizeusok ilyen értelmű akadékoskodását a szerkesztő fűzte be a szövegbe.6 Fontos azonban, hogy Jézus ezzel az Isten által adott bocsánattal egyetemben isteni terápiát is teljhatalműlag közvetít: a beteg bűnös a maga teljességében részesül az „üdvözitő közösségben Istennel”.7 így valósul meg benne „salóm", az átfogó békesség. Az ősegyház a maga módján követte a jézusi példát. A Szent Pál irányítását követő egyházi közösségek szolidáris felelősséget tanúsítanak vétkes tagjaikkal szemben: így zárják ki és veszik fel őket újra (1Kor 5,1—13; 2Kor 2,6—11). Az utazó Apostol, aki természetesen legtöbbször távolról adja tanácsait, nem egyedül dönt ilyen ügyekben. Sokszor a többség véleményét követi, még ha vissza is hat rá (2Kor 2,6—7). Célja a közösség békéjének védelme mellett a bűnös benső megbékülése is, s ezzel túlmegy az elkövetett bűn merőben „tárgyilagos", jogi, sőt kazuisztikus szemléletén. Az egyházi csoport szolidáris életszentségén csorba esett, ezért közösíti ki a békebontót. De mert annak az üdvössége is fontos marad; ezért az Apostol tanácsára gondoskodik a csoport arról is, hogy az, aki „mindenkit megszomorított", végül is „vigasztalásban" és „szeretetlen" részesüljön, „nehogy túlságos szomorúságtól kétségbe essék" (2Kor 2,7—8). Az egyház később is ideiglenes jelleggel zárta ki a bűnöst az Úr asztala közösségéből: sok helyütt sokáig inkább „testvérnek" mint „ellenségnek" tekintette (2Tesz 3,15). Mai szavakkal élve elmondhatjuk, hogy ebben a gyakorlatban nem hiányzott az egyén jövője iránt érzett felelősség. A bűnöst vétkessége nem fosztja meg az alapvető emberi jogoktól. Feltehető, hogy Pál apostol ilyen szempontokat is figyelembe vett, persze a korszellem keretein belül, amikor az apostoli küldetést „kiengesztelés szolgálatának", „diakonia tes katallages"-nek nevezte (2Kor 5,18). A görög szó „katallage”8 nem tartalmazza az engesztelő, vezeklő tettek fogalmát, Pál sem ilyen emberi áldozatokra helyezi a főhangsúlyt. Az imént idézett szöveg ezzel a szóval elsősorban egy olyan ,,reconciliatio"-ra utal, olyan „kibékülésre", amely Isten kiérde- melhetetlen és teremtő erejű adománya, kegyelme. Idézzük ezt a szöveget összefüggésében: „Minden ember, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, íme egy új lény jött létre. Mindez Istentől ered, aki kiengesztelt (kibékített) minket önmagával Krisztusban és ránk bízta a kiengesztelés (kibékülés) szolgálatát" (2Kor 5,17—18). Mármost ahol a „béke Istene" emberi közvetítők révén fordul a megtérni hajlandó bűnös felé, ott sem lehet más a cél, mint az embernek átfogó, mélyreható, a jövőt eszkatológiai energiával építő megújhodása. A mátéi egyháztípus is ismeri a békülés közösségi szolgálatát. Mt 18,15—20 egy nem túl nagy létszámú, áttekinthető „gyülekezetét" tart szem előtt, amelynek tagjai egymást jól ismerik. Máté egy ilyen egyházi csoportot, „ekklesia"-t oktat a jézusi szavak segítségével: részesüljön a vétkező „testvér" először négyszemközti intésben, helyreutasításban. Ha ez nem vezet eredményre, két-három hívő egyesült erővel kísérelje meg jobb belátásra késztetni. Csak végső esetben zárja ki őt egy időre az egész közösség. Az eljárás teljességére vonatkozik azonban az alapelv: „hetvenhétszer hétszer", azaz gyakorlatilag határtalanul lehetséges a békülés (Mt 18,21—22). Ebben is egybeesik a közösségi Ítélet az Isten ítéletével, a kötésre és oldásra szóló isteni felhatalmazás erejében. Álljon bár a csoport csupán két vagy három ilyen szellemben imádkozó és békítésre kész hívőből: Krisztus jelen van közöttük. A j á n o s i ekkleziológia hasonló módon Jézus-szóra vezeti vissza a tanítványok, azaz a hívek szerepét a kötó-oldó hatalom szolgálatában.9 Ez szerves része küldetésüknek a Szentlélek erejében (Jn 20,21—23). Minél inkább világegyházzá kezdett lenni az egyház, annál jobban szilárdultak meg presbiterális és episzkopális szervei, így érthető, hogy a Mt 18 és Jn 20 az adott fejlődési fokon az egyházi bűnbánat kimondottan püspöki és papi kiszolgáltatásának adott teológiai megalapozást. Ciprián korában már egyértelműleg a helyi püspök a kötő-oldó hatalom letéteményese. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a nép ne érezné magát többé szolidáris módon felelősnek a békülés szolgálatáért. Mint Rahner kimutatta, Ciprián még természetesnek találta, hogy a közösség minden mérvadó tagja: a püspök, a papok, a hívek, az életben maradt vértanúk, együtt imádkozzon a vezeklőkkel.1" Egyébként ezt a szokást kívánta a II. Vatikáni zsinat újra érvényre juttatni, amikor szorgalmazta: az összes hívő „szeretete, jópéldája, imádsága működjék közre" a bűnbánó kibékítésében (LG 11 /2.). Ciprián korában magától értetődő volt, hogy egyes esetekben az egész gyülekezet „nyilvánosan megvitatta a püspökkel, eljött-e már az ideje annak, hogy egy-egy vezeklőt 148
