Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége
szintúgy a páli felhívás: „viseljétek egymás terhét" (Cal 6,1). Csak az az egyházi közösség szavahihető, amely az egyéni békéltetéseket szociális békülés mozzanataivá képes tenni. Ilyen magatartásból fakad aztán az az istengyermeki boldogság is, amelyet Jézus Máté szerint a „b é- keszerzőkne k", az ,,eirenopoioi"-oknak ígért (Mt 5,9). Tőlük társadalmi és világpolitikai következmények is várhatók (vö. Róm 12,18; ITesz 5,13). Elsősorban természetesen az egyház keretein belül hivatott minden hívő a „béke kötelékei" szerint élni (Ef 4,3) és a szeretetlen pártoskodásról lemondani. A teológiai érvelés ezen a ponton korlátái tudatára ébred. Amennyiben a békülés tényleg nem csak valláserkölcsi és individuális jelleggel rendelkezik, amennyiben nem csupán bibliai korok életrendjét eleveníti fel, — felmerül a kérdés, milyen módon valósul meg a mi modern, szekularizált és a tudomány lehetőségeiben gazdag társadalmainkban, anélkül, hogy krisztusi lényegét elvesztené. A probléma nem egyszerű. Kortársainknak nem csak vallás-erkölcsi követelményekkel van dolguk, nem csak ilyen értelemben vett helyes és helytelen magatartással, erénnyel, vétséggel. Hivatásbeli, állapotbeli, társadalmi, honpolgári felelősség nehezedik vállaikra saját életkörükben, amelyekben ők elsősorban és nap nap után egy világi erkölcsrend alanyaiként élik meg magukat. Másrészt nem lehet a békétlenség számos változatát, amelytől szenvednek, egyszerűen egyéni vagy idegen bűnre vezetni vissza. Jól ismerjük ma azokat az élettani, lélektani, gazdasági és kulturális okokat, amelyek miatt a belső béke, pax cum semetipso, nehéz dolog. Nem csak örökölt betegségre, ideggyengeségre, szorongó pszichére, kilátástalan jövőre, háborús veszélyre gondolok, hanem arra az önmagában pozitív embertani tényre, htgy mindenkit hajt, sőt sokszor hajszol az önkiteljesülés elemi vágya. A modern ember szíve ilyen értelemben is nyugtalan, vagyis az ágostoni kifejezés szerint „irrequietum cor". Hiszen az ember lényegében transzcendentális létező, és a mai világ által kínált lehetőségek, hogy ti. ki-ki „többre vigye", — sok tekintetben nagyobbak mint a múltban. Feltehető, hogy a békülés szentsége ilyen adottságok közepette is jó szolgálatot tud tenni, amennyiben nem tekint el ezektől életidegen égrenézéssel. Csak egy példát szeretnék felhozni: a bűn értelmezését. A bűn teológiai lényege nem vitás. Közvetve vagy közvetlenül, — inkább közvetve mint közvetlenül — ellenkezés Istennel. De nem szükségszerűen jogilag és morális mércével meghatározható ellenkezés, mintha Isten csupán Törvényhozó lenne, kinyilatkoztatása pedig csak törvénykönyv. A Biblia tanítása lehetővé teszi, hogy a mai dogmatikus a bűnben főként attól a közösségi életideáltól való eltérést lásson, amely a Szentháromság sajátos életformája: a Másik máslétének tisztelete és a kölcsönös önátadás a Különbözőek között. Eszerint a bűn szöges ellentéte, már tendenciális formájában is, a Három—Egy—Isten szeretet- közösségének, azaz örök békességének. A bűn, mint Eberhard Jüngel hangsúlyozza,4 mindig kapcsolatellenes: „Drang in die Verhältnislosigkeit". A bűnös tagad vagy rombol viszonyokat, amelyek a Teremtő szándéka szerint a teremtmények helyes Istenhez és egymáshoz való viszonyulását jelentik. Ilyen értelemben a bűn rend-bontás, per-versio ordinis, vagy egyszerűen mulasztás, az istenadta magatartás kihagyása. Mármost az ilyen értelemben vett bűn körvonalai sokkal kevésbé világosak mint voltak a skolasztikus morális bűnlistáin. Ezért ma vitathatatlanul nehezebb egy „lelkitükör" összeállítása; a népszerűsítés és a „technikai" használhatóság nehézségekbe ütköznek. Másrészt jogosnak látszik a kérdés: Nem tud-e egy ilyen bűnteológia bizonyos mértékben hozzájárulni a szentség jelenlegi válságának feloldásához? A válság gyökerei jórészben a megváltozott antropológia talajába nyúlnak. Nem segít-e ezért egy olyan bűnfogalom, amely nem csak a Szentírás alapvető kijelentéseinek, hanem a mai tudományos embertan számos vívmányának is megfelel? Hiszen manapság nem csak vallási, hanem profán, lélektanilag és szociológiailag meghatározható tényezők hatnak oda, hogy az történik, amit mi joggal bűnnek nevezünk. C. G. Jung mélylélektana (inkább mint Freudé) nem vezet-e ezen a téren közelebb az egy emberi valósághoz, amikor például az integráció gyakorlatát szorgalmazza, vagyis a világi és vallási tényezők építő egymásrahatását egy egyén konkrét élettörténésében?’ „Integrált" emberek rendszerint megbékélt emberek. E sorok írója már többször megérte, hogy felvilágosult lelkipásztorok közös bűnbánati liturgia keretében a lelkiismeretvizsgálatot úgy vezették, hogy a jelenlevők világi feladatai és felelőssége is számításba kerültek. Ez szemmel láthatólag megfogta a résztvevőket. Talán azért, mert érezték, hogy itt nincs szakadás az istentiszteleti és a mindennapi világ között. A lelki, hitbeli békülés, a szentségi kegyelem átélése megszűnt számukra egy idegen világhoz tartozni. így felismerték, hogy az egyházközség az élet kellős közepében is pótolhatatlan jelentőséggel rendelkezik. Mint a továbbsegítő kapcsolatok műhelye. 3. A közvetítő szerepét szabad szintén ebben az összefüggésben átgondolni. A dogmatika szempontjából természetesen elsődlegesen arra kell gondolni, akit „Minister principalis sacramenti”-nak nevez (vö. LG 21/1), aki ITim 2,5 szerint az „egy Közvetítő Isten és em147
