Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 3. szám - Gánóczy Sándor: A békülés szentsége

Es mert a tárgyi összefüggés ilyen értelemben világos, érthető a feloldozási rítus máig is használatos szentháromsági formája: ,,az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében". A jánosi hagyomány révén a kiengesztelődés szentsége mögött olyan mélység tárul fel, amelyre talán ritkán gondolunk. Ez a szentség részt ad a három isteni Személy belső békességéből, közösségéből, egyesítő erejéből. Hiszen a „békesség Istene" nem örök Magánzó, aki például kizárólag a magahozta törvények érvényesítésének szentelné örök életét s az embereket féltékenyen csak ellenőrizni tudná — ilyen torzkép ellen harcolt Nietzsche —, hanem a Háromságban Egy, mert a Hármat magában egyesítő Isten. A Szentháromság sajátos békessége tehát a szentségi megtérés végcélja és egyben adománya is: ebbe az immanenciába vezet be a szentségi ökonómia, amelynek teljességét így fogalmazza meg a feloldozási formula: „Isten, az irgalmas Atya, kiengesztelte magával a világot Fiának halála és feltámadása által és elküldte a Szent- leiket a bűnök bocsánatára, ö adjon neked az egyház szolgálata által bocsánatot és b é k esség e ti"

Ahol a békülés szentségét ilyen teocentrikus szellemben gyakorolják, ott nemcsak a pozitív célirány kerül az előtérbe (hiszen az Isten teremtő hatalommal szabadítja az embert), hanem egyben alapját veszti a gyónó túlzott alárendelése a gyóntató alá. A papi feloldozás révén végeredményben a Három—Egy—Isten köt és oldoz, vádol és békít. Es O éppúgy ismeri a gyónó mint a gyóntató belső békétlenségét, származzon az bűntől vagy nembűnös lelki bajtól, nyomortól. Ennek a helyzetnek tudatában gyakorolják a taizéi testvérek a gyónást úgy, hogy a gyónó és a gyóntató egyaránt térdelnek, hiszen mindketten kérve fordulnak Istenhez.

2. A hívő szempontjából tekintve a békülés szentsége annyiban felel meg az eddig mondottaknak, amennyiben a Jézus által meghirdetett megtérés, metanoia előképét követi. Mint emlitettem: ott egy hit—aktus a döntő, nem a puszta félelem, mégkevésbé az öngyötrés (vő. Mk 1,15). Ez a hit bizalom, bizó építés Isten szilárd talajára, még ha az láthatatlan is. Építés az ö Evangéliumára, békeajánlatára. Következőleg a „szív" ügye a szó bibliai értelmében, azaz az egész személyt és annak mélységeit érinti. így követel a hit szabad együttműködést azzal, amit Isten tesz. Ha ö itt és most új szívet és lelket teremt belém, akkor nekem is új szívre és lélekre kell törekednem, szert tennem (vö. Ez 18,31). A békülést nekem is akarnom kell.

Emberi dolog persze, hogy minden ilyen békeakarás többé-kevésbé tökéletlen. Bizony, minden bűnbánó elmondhatja a néma gyerek apjának szavát Jézushoz: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24) Aquinói Szent Tamás helyesen ítélte meg ebben az összefüggésben az ún. „tökéletlen" és „tökéletes" bánat, az „attritio" és a „contritio" egymáshoz való viszonyát (S. Th. Suppl. 1,1—3). Mindkettő élő hit gyümölcse, még ha az előbbi istenfélésból is, az utóbbi inkább istenszeretetből fakad. Az ember történeti létező, úton jár, állomásról állomásra menve jut el végcéljához. Az élet útján azonban a tökéletlen lépések is számítanak. Sokszor általuk jut el a hívő a tökéletesebb lépésekhez. Következőleg helyes, ha a bűnbánat, ill. a békülés szentségét valóban egy élettörténeti távlatban, mint egy folyamat mozzanatát értelmezzük.3 Es mivel ebben a folyamatban a jövő többet számít mint a múlt, fontos, hogy a szentség különböző antropológiai vetületei egy konkrét é I e 11 e r v keretében jussanak érvényre. Mindenkinek más az életterve, mindenki a maga útját járja. De bármilyen is legyen az egyéniség, csak akkor jut tovább önmaga megvalósítása útján, ha gondol közvetlen és távolabbi jövőjére és építeni igyekszik azt. Ebből a szemszögből nézve nem egészséges, ha a múlt bánása eltúlzott méreteket ölt. Az önítélet, amelyről Szent Ágoston (vö. PL 38,1535—1560) és Nagy Szent Leó (DS 308: „proprio se iudicio condemnantes") beszélt, elengedhetetlen a maga nehezményező, fájdalmas valóságában. De a Trentói zsinat talán mégis csak túllőtt a célon, amikor a hangsúlyt annyira a bánatra mint „ájtatos lélekfájdalomra", a „bűn gyűlöletére" és „siratására" helyezte (DS 1669, 1672). Hiszen van olyan bánat is, amely bénít, amely a lelki energiákat bitorló módon teljesen igénybe veszi. Közelebb áll az Újszövetség szelleméhez egy másik trentói kijelentés: az a hívő, aki a bűnbánat és az elégtétel fájdalmát Krisztus-közösséggel kapcsolja össze, helyesen vélekedik: Krisztussal szenved és Vele is fog megdicsóülni (DS 1690). Itt újra a pozitív távlat jut szóhoz. A szentség megdicsőülésre készít elő. Jobban mondva: a Szentlélek munkálkodik benne ilyen értelemben (DS 1778). Mivel azonban a Lélek Krisztus Lelke, általa Krisztus „működik közre" a hívő aktusaiban. Krisztus egyedül valóságos elégtétele értékeli fel a mi szerény, jórészt jelképes, jóvátételi kísérleteinket, erőfeszítéseinket. Nélküle, az igazat megvallva, a békülés beteljesítésében „semmire sem vagyunk képesek", vele azonban sokra (DS 1691).

Többek között arra is képesek leszünk, hogy a „megtérés méltó gyümölcseit" (Lk 3,7) teremjük, persze nem csak egyéni, hanem közösségi, szociális téren is. A lukácsi metanoia szemlélet ez utóbbi szempontot különösen előtérbe helyezi: a két köntös megosztásáról, a jogtalan követelések feladásáról, az erőszakoskodás és a kapzsiság megszüntetéséről beszél (Lk 3,9—14). Ide tartozik a jézusi intés is: istentisztelet előtt „b é k ü I j ki előbb testvéreddel" (Mt 5,24);

146