Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 1. szám - Rezek Román: Krisztus legyőzte a halált! (A halál és a halhatalanság Teilhard világképében)

„A Legfelső Végpont misztériuma"

Az előző eszmélődések, meglátások és intuíciók mind-mind a „lenni?" vagy „nem lenni?" kérdésnek misztériumába futnak össze: — mi vár ránk a testi halálkor? — „határtalan alaktalan mélyén ősziünk szét?” (I'épanouissement au sein d'un Amorphe sans bords"?) (11/6. és XXVI/6.)

— vagy pedig egy kritikus Pont, amely a végtelen Életre jut? (Uo.)

Teilhard egyik — kifejezetten tudományosnak mondott — tanulmánya utolsó sorai (1951. 11/234.) ne ijesszenek meg minket. Most nem állító, de kérdő formában veti fel a legfelső Végpont misztériumának lényegét (aki ismeri Teilhard-t, jól tudja, hogy egy ilyen kérdő forma nemcsak hipotézis fölvetését jelenti, hanem sokkal inkább erős állítást!): „Vajon nem ,özönlünk’-e egy olyan .nooszférikus' kritikus pont felé, amely ott rejtőzik az emberi ,kivirágzás' (.inflorescence') .végső fehér virágja' csúcspontján? Kritikus pont, amelyen túl fenomenálisan semmit sem tudnánk megkülönböztetni, mert visszafordíthatatlanság!' küszöböt alkot és egybeesik az Evolúció struktúráin és dimenzióin kívül jutással", vagyis egy új létnívóval (émersion).

Hetvenéves korában (1951-ben) Teilhard-t szünet nélkül gyötrik még ezek a témák: látja, hogy „bizony különös vízió az olyan világegyetem, amelyben minden egyes gondolkodó bolygó — a fejlődése végén és nooszférájának központosulásával — olyan pontot jelentene, amely .átfúrja' a dolgok térbeli-időbeni burkát és kiszökik belőle". Teilhard jól tudja, hogy a tudományok emberei nem szeretnek „ultra-hiper-jutni" saját szakmájukon. De nem volna-e fontos, hogy éppen a tudósokban legyen bátorság — magasabb rendű meggondolások alapján — túllépni és túl is látni, s ezzel előre látni azt, amit a saját tudományuk ígér a jövőben a nagy „Igen?" vagy „Nem?” kérdésében? Ezért fejezi be így ezt a tanulmányát (pedig a szigorúan tudományos Annales de Paléonfo- logie-ben jelent megl): „Hogyan kerülhetnék el ilyen távlati perspektívát? A kozmikusnak létfokán (erre tanít minket az egész modern Fizika) csak a fantasztikusnak van .chance'-a, hogy igaz legyen."

Az öreg Teilhard újra és újra visszatér a visszafordíthatatlanság (halhatatlanság), az emberiség végpontja, az energia pszichés mozgósítása területére, hogy másokban is segítse legyőzni a „horror mortis”-t. Hiperfizicista meglátásait a hittel szintetizálja (sosem kerülve konkordizmusba — erre külön rámutatl), de elismerve, hogy „a vallás rádupláz a hitre" ostoba konkordizmusa helyett

— a hit megtoldja a tudományos látásmódot: „Hogy a végnek van kritikus pontja (hiperfizikai eredményei): ez olyan kiutat jelent (issue), amely az idő csúcsán nyílik meg — nemcsak kiszakadási (eváziós, a földtől elszakadó) reményeink számára, hanem még valamiféle kinyilatkoztatás várására is." (V/395.)

Teilhard alaposan tudta (olvasmányai révén és mások életét figyelve), hogy az emberiség jövője szempontjából mit jelenthet a Sartre-féle nausée (létunalom, undor, melyet persze elsősorban maga Sartre nem „valósított meg". . .). De mert Sartre írásai és heideggeri filozófiából táplálkozó, francia zsenialitással átkent regényei, színdarabjai, filozófiai írásai, politikai harcai (Temps Modernes c. folyóiratában) beteges és terriblement veszélyes „létmagatartást", egzisztencialista „attitude"- öt propagáltak, Teilhard újra és újra megmutatja (ha elöljárói egyáltalán megszólalni engedik .. .), hogy „a parttalan Alaktalanba-merülés" (XIII/32.) helyett a világ, még a testi halál után is megvalósít valamiféle „saját maga által jónak látott polarizációt" (une polarisation préférentielle), vagyis visszafordíthatatlan előrejutást. Nagy erővel hangsúlyozza ezt a szempontot a Claude Cué- not-val folytatott beszélgetésében (kiadatlan szöveg). Tehát hiperfizikai eredményt és keresztény hitet szintetizál, sosem nyúlva sem az egyik, sem a másik illetékességi körébe — legföljebb (amint már láttuk az előző bekezdésünkben) megtoldja természetes (majd a természetfölötti) hittel a tudományos látásmódot. Egy példát: — Igaz, hogy a bonyolódás-tudat folyamata energetikus szükségszerűséggel követeli, hogy kiteljesedését valami természetes és (eszült hit melege valósítsa meg; az is igaz (szinte kiszúrja szemünket), hogy jelenleg semmi más hit nem képes teljesen (szeretettel átjárva) serkenteni az összpontosuló Kozmogenezist, mint csak a Krisztusba vetett, pléromi- záló és paruziás hit, mert „omnia in Eo constant" (minden Jézusban kapja meg szilárdságát) (Kol 1,17).

Halála előtt Teilhard még sokszor biztatja olvasóit (már akikhez eljut sokszorosított írása), leveleiben apostoli buzgalommal sürgeti barátait, hogy „Láttassák meg az emberekkel, mily sürgős összekapcsolni az emberi ,áram' gyorsan összpontosuló rétegeit a valóságos és már létező („déjá Un") isteni Központtal" (XI1/137.). S alázatosan ezt fűzi biztatásához: „Ha ennek a munkának és ténynek szükségességéről már születésem óta nem volnék meggyőződve, azt hiszem, hogy én is — mint Ti — feladnám magamnak ezt a kérdést."

Teljes egészében kellene idéznünk A Halál határfala c. írását (V1/180—184). De íme, a lényege:

— „az ember igazi tudománya (vagyis a hiperfizika) nem hagyhatja a metafizika és a morális .szakembereire' a választ a következő dilemma két terminusa között: „nyitott-e a világ? — vagy zárt-e a világ?" Más szavakkal: „Oröklétben végződik-e majd ez a világ? — vagy porba hullva egész súlyával-mindenével megsemmisül?"

„Szenvedélyes munkakedv kell az emberiség egyre tökéletesebb kibontakozásához." Ha valaki („előre") be tudná bizonyítani, hogy totális halál vár ránk (szerencsére ilyen „bizonyítás" lehetetlen), hát gyógyíthatatlanul megmérgezné és meg is ölné (öngyilkosságba kergetné) munka14