Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)

1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)

Nagyon jól tudom, hogy az ember közösségi lény és igy vallásos életében is érvényesülnie kell a közösségi jellegnek, nem szabad elhanyagolni a liturgia és az áldozatbemutatás közösségteremtő erejét. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden ember ugyanakkor önálló egyéniség és személyiség is, akinek személyes, bensőséges kapcsolatba kell jutnia Jézussal, vallásos élete tehát sohasem személytelenedhetik el, nem válhat csak közösségi cselekedetté. Jézus barátainak hívta övéit, nekünk tehát ezt a barátságot folyton ápolnunk kell. Jézus példája kell, hogy előttünk lebegjen: ö megdicsőítette nyilvánosan is a mennyei Atyát, de életének legmeghittebb pillanatai a mennyei Atyával való találkozásnak és beszélgetésnek órái voltak, a puszta magányában és az éjszaka zavartalan csendjében. A magányban, csendben, a kamrában végzett imádságot nem hanyagolhatjuk el.

Papjaink és híveink nem szakadhatnak el soha a forrástól és a középponttól, Krisztustól, aki az Eucharisztiában mindennél világosabban van jelen az egyházban. A szentséglátogatásoknak, a szentségi ájtatosságoknak és a szentségimádási napoknak újra vissza KELL nyerniök nevelő- és hatóerejüket. Azt hiszem, hogy jelenlegi vallásos életünk hiányosságára, a felszinességre valamennyiünknek fel kell figyelnie és annak ellenszerét meg kell találnunk az eucharisztikus lelkűiét ápolásában.

Dr. Póka György segédpüspök, plébános

EUCHARISZTIA: JEL ÉS JELTELENSÉG

Az a meggyőződésem, hogy élete folyamán mindenkivel történik csoda. Lehet, hogy nem vesszük észre vagy túlhamar elfelejtjük. Pedig jómagam nem vagyok csodapárti, pláne mindenben csodát kereső. De az Űr Jézustól ezt tanultam. Nyilvános működése elején elhangzott panaszszava: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek" (Jn 4,48). A fia számára gyógyulást kérő apa felé ugyan, de általános érvénnyel sóhajt fel: „Hitetlen és romlott nemzedéki Meddig maradok még veletek? Meddig tűrjelek titeket?" (Lk 9,41). Sőt van, amikor egyenesen kijelenti: „Mit kér jelet ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet" (Mk 8,12).

Akármennyire is kedve ellenére volt Jézusnak csodát tenni, mégis tett. És igy tesz mindnyájunk életében, rendszerint az Oltáriszentségen keresztül. Velem is tett. Legmélyebb meggyőződésem szerint, tett. Éppen 40 évvel ezelőtt Buda ostrománál történt, az ostrom utolsó napjaiban. A kétemeletes ház, melynek első emeleti egyik lakásában kaptam helyet, a földszinten keletkezett fűztől kigyulladt, és a tűz lakásról lakásra járva sorban kiégette a második emeleti lakásokat is. Mi az óvóhelyi pince magasabb ablakán keresztül menekültünk a szomszéd házba. A másik szomszédba nem mehettünk, mert az már az oroszoké volt. Föl séges látvány volt a kétemeletes, kb. 50 lakásos épület az égigérő lángok közepette. Már az esti tűznél feltűnt, hogy az épülettömb közepe táján lévő első emeleti lakásunkra nem terjedt át a tűz, az ablakok függönyei ugyanis megmaradtak. A következő napokban óriási golyótűz volt a két arcvonal között, nem lehetett ideiglenes lakásunkból sem kimozdulni, pedig egy mosókonyha volt. Mikor később elcsöndesedett a harc, megkíséreltem a lehetetlent. Ha a kigyulladt házunkból csak a mi első emeleti lakásunk maradt meg épen, akkor épen maradhatott a kis lakktáskám is, melyben papi fölszerelésemet és az Oltáriszentséget is hordtam. Házról házra jártunk ugyanis misézni. Megkíséreltem ideiglenes tartózkodási helyem felől a kertre néző pinceablakon keresztül bejutni a kiégett lakásba. Nincs értelme a részleteket leírni, de végül is sikerült az aknáktól összerobbantott lépcsőházban az emeletre feljutni lakásunkhoz, amit fűztől ugyan mentesnek találtam, de az előszoba, konyha és kisszoba közfalai romokban hevertek. És mindent vastagon befedett a robbanás pora. Hol keressem és hol találom meg a keresett kis lakktáskámat, ami az előszoba szekrényének a tetején volt? Csak egymás hegyén-hátán fekvő ölnyi faldarabok voltak. Már lemondtam a további keresésről. Körülnéztem még a lakás épen maradt részén, meg a növekvő homály is sürgetett a visszafordulásra. És ekkor csak úgy találomra megsimítom a romhalmaz legfelső szürkeségét és a porréteg alól elófeketéllik a kis lakktáskám. Mintha csak valaki odatette volna. Megilletődötten, attól, hogy az Oltáriszentséget épen találtam, és nem kisebb izgalommal, amivel jöttem, a leomlott lépcsőházba mentem, most már kincsemmel új, ideiglenes szállásom felé. Az éhezés, az izgalmak, — amiket még növelt, hogy visszautamat a szembenéző két fél arcvonala között kellett megtennem, amikor egyik fél is, másik fél is lepuffanthatott volna —, teljesen kimerítettek, úgy, hogy az Alkotás utcán a Honvédtiszti Kórház bejáratába bementem, hogy egy kissé megpihenjek. Valami azért nem hagyott nyugtot. Holtfáradtan is tovább hajszolt.

116