Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 2. szám - Az örök Élet forrása (Vallomások)
Vonakodva bár, de elindultam. Alig értem a kórház sarkán túl, egy akna becsapódását hallom a Kórház bejáratába. Szivemben érthető hála gyulladt a mi Urunk áldott jelenléte iránt, aki a tűzön is megmutatta hatalmát és az életemet is megmentette. Azóta sem tud senki meggyőzni, hogy ez nem volt az Olt ári szentségnek csodája; az itt előszámlált mellékkörülmények is indokolják, hát még az elő nem hozottak mennyire aláhúzzák azt. Végül is a kis lakktáska az Oltáriszentséggel együtt rövidesen a háború áldozata lett. Jelezvén ezzel nekem azt, hogy az mindig tud csodát tenni, de akkor tesz, amikor akar. és a mi Urunk az Oltáriszentségben csodátlanul is az a Jézus, aki isteni hatalmát meg tudja mutatni a világnak, ha akarja. Bellon Gellért püspök Találkozás a sivatagban. 1964. Mongólia. Második hete barangoltunk Cerendendevre, gépkocsivezetőnkre hagyatkozva Megmár mongol költővel és Gáborral, egy terepjárón a Góbi sivatagban. Idáig, amikor a Góbit emlegették, a Szaharához hasonló, szélfodrozta homoksivatagra gondoltam. Ilyet reméltem itt találni. Ehelyett betonkemény, kavicsos, egyhangúan sivár szürkeségben rázott, dobált bennünket haladtában terepjárónk. Ráadásul, a forró nappalok dermesztőén hideg éjszakákba hulltak. Esténként — mindig másik jurtában — sietve csavartam magam köré lefekvéskor a vedlett teveszőr takarót. Azt, amelyiket éppen a kezembe nyomtak. Nem éreztem undort, nem töprengtem; — ugyan ki használta ezt előző éjszaka? Egészen belefásultam már az utazásba. Csak a hideg fájt kegyetlenül. — Ma búcsút veszünk a Góbitól — mondta végre egyik reggel Megmár. — Nyugatnak indulunk. Útközben olyan homoksivatagon is átvágunk, amilyen után folyton vágyódtál. Selymes homoksivatagon, — tette hozzá mosolyogva.i. Rövid idő múlva terepjárónk megállt. Kiszálltam és első örömömben futni kezdtem. Csak úgy előre, bele a rengeteg homokba. A többiek nevettek. Visszaszálltak a kocsiba. Egyedül maradtam. Nem hogy futni, lépni sem tudtam. Annyira lenyűgözött a látvány: és az ég! Nem, nem létezhet, nincsen ennyire tiszta kék. Végtelenné tárult a tér és — megállt az idő. Kiáltani szerettem volna, de sóhajtani sem mertem. — 0 van itt! — szakadt rám végre a felismerés, ö, aki mindezt, ezeket az érzéseket már rég megadta nekem; amikor még gyerekként az oltár előtt térdelve áldoztam. Abban az Ostyában — mint cseppben a tenger — már akkor mindez, MINDEN benn feszült. Hiszen az Ostya — Isten. Isten meg — MINDEN! Így éreztem akkor, ott, a Góbi sivatagban. Mégis, kereken húsz évbe tellett, amíg 1984-ben újból, igazán rátaláltam az eucharisztikus Jézusra. dr. T. L. AZ EUCHARISZTIKUS „ÉRZÉK" „Valamit írjunk az Eucharisztiáról!" — hangzott a kérés felém. Rögtön felvillant bennem, hogy ugyanílyet írt Prohászka Ottokár kerek 60 esztendeje (1924. febr. 6-án) a Naplójában. E szavak lettek a nyitánya annak a nagyszerű műnek, amit Az Élet Kenyere címén ismertünk meg, s ami a prohászkai életmű legcsodálatosabb darabja és csúcsa, egyben a legbensőségesebb lelki vallomása is. Ehhez kapcsolódik az alábbi, hasonlíthatatlanul szerényebb vallomás, vagy inkább kettős kegyelefes emlékezés — az Eucharisztia titka köré fonódóan. A pesti Hittudományi Akadémia tanári szobájában — órakezdésre várva — gyakran nézek szembe egy fali márványtáblával. Mindig illetődött eszmélkedésre késztet az aranybetűs latin felirat: E helyről indult a mennyei hazába 1927. ápr. 2-án Prohászka Ottokár püspök. Hatvan évvel ezelőtt itt volt az a vendégszoba, ahol egyetemi templomi konferenciáira érkezve — ha volt még ideje — készült legendás hatású beszédeire a nagy püspök. És a márványtábla alatt állott az a fekvőhely, amelyre a már eszméletlen püspököt fektették, mikor előtte való nap a szószéken agyvérzés érte. Amit az utolsó dolgok között még biztosan, tisztán érzékelt az omló, süllyedő világból, azt a szemén keresztül érzékelte. A szavak előbb lettek hűtlenek hozzá, a prófétai ajkakhoz. A jelenvoltak elmondásából tudjuk, hogy görcsösen kapaszkodva a szószék 117
