Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Rezek Román: Krisztus legyőzte a halált! (A halál és a halhatalanság Teilhard világképében)
Tehát érzi, hogy szólni kellene arról a „valamiféle (egészséges) boldogságról is" [quelque chose á dire sur la (saine) joie de la mórt], melyet a halál hoz; arról a harmóniáról, amelyet az életben megad; és egyszerre kellene hangsúlyozni a holtaknak a világtól elválasztódását (séparation du Monde), meg azt is, hogy mindketten — a holtak és a világ — „egyet alkotnak a Kozmoszban”. Világosan látjuk, hogy Teilhard — szinte túlzott hévvel fordul azok ellen, akik számára »a halál csak melankolikus téma volt, vagy aszkétikus tárgy, vagy kissé ködös teológiai „entitás"« . . . „Meg kell(ene) adni a halálnak a maga erőteljes valóságát és ,fázisjellegét' egy olyan világban és átalakulásban, amit saját magunk megtapasztalunk." (1916. nov. 13—i levele). A „fázisszerep" éppen azt jelenti Teilhard hiperfizikájában, hogy az élet megjelenése (első fázis) és az emberi gondolat megjelenése (második fázis) után a halállal egy harmadik létezési fázisba jut az ember. S amint az első két fázis „az Élet organikus krízisét hozta", a Halál — még inkább — hoz egy utolsó, az élők előtt még rejtett lét-fokot, egy végső fázist. Teilhard vágya nagyra és őrökre irányul: „Kevéske Abszolút kering az én létemben is, s engem az örök életre megőriz . . . Azt akarom, hogy személyes tudatom fonala (le fii de ma personne consciente), gazdaggá lett emlékezetem és fénylő szellemem töretlen szála folytatódjék érintetlenül mindörökre . . . Mert megsejtettem benne valami nálamnál nagyobbat, ami engemet megelőzött a létemben." (VII/17—18.) „A halál a természetes valóságok evolutfv stigmája" Az első világháborúban (1916. augusztus 12-én) egy gránátszilánk megölte Teilhard egyik jó barátját, a híres geológust, Pierre Boussac-ot. Teilhard megdöbbenve fogadta a hírt: „Annyira belém mart ez a haláleset, hogy hirtelen elhatároztam: sutba dobok mindent, amit eddig .imádtam' (értsd: ami érték volt számomra) . . . S ahelyett, hogy dolgozunk a földi sikerekért, nem volna-e helyesebb, hogy valamiféle öngyilkosságra, magára hagyjuk ezt az abszurd világot?. . . Isten megengedi, hogy idő előtt eltűnjenek azok a létezők (.eszközök'), amelyek előmozdíthatnák dicsőségét ..." — Igen, Teilhard — akárcsak bármelyikünk — ezt állapítja meg. De ő észbe kapott: „Aztán mégis összeszedtem magamat; elkezdtem eszmélődni s megláttam, hogy az emberi munkának — minden formájában — gyökeresen kitartónak, türelmesnek és még szelídnek is (!) kell lennie; a rendetlenséget pedig morgolódás nélkül kell helyrehoznunk — egy új rend megalkotásával. S elhatároztam: Isten segítségével tovább folytatom földi munkánkat." (Teilhard levele unokahúgához, 1916. szept. 8.) — (Ismét gondoljunk arra „a kevéske Abszolútra", amely megmarad bennünk az öröklétre.) Tehát folytatva „földi munkáját", a paleontológiái kutatást, Teilhard egyre jobban megláthatja (íme, a tények fölé emelkedő látásnak, a hiperfizikának eredményei), hogy „a halál a természetes valóságok evolutív stigmája", és hogy „a Kereszt tana csodálatosan összhangot alkot a dolgok ilyen látásmódjával, mert a kereszt hirdeti és szimbolizálja a fáradságos küzdést, a hűséget az evolutív kötelességhez. A világ története igazában olyan folytatódó teremtés, amely a természetes halál fölötti győzelmet jelenti."2 így értjük meg igazában A Nagy Monád c. „látomásának” szavait is: „Az egyetlen valódi halál, a jó halál: az élet legvégső feszültsége. Ezt azzal érik el az élők, hogy szívós kitartással törekszenek: legyenek egyre tisztábbak és egyszerűbbek, szálljanak egyre magasabbra abból a zónából, ahol most tartanak. Boldog az a világ, amely eksztázisban végzi! . . ." (VI l/114.) — Máris gondoljunk a később sokszor előbukkanó intuíciójára: „Az emberiség pszichésen elszakad majd a bolygótól, hogy találkozhasson az Ömega-ponttal, a dolgok egyetlen visszafordíthatatlan lényegével. Igen, ez külsőleg talán halálhoz hasonló jelenség; de valójában csak egyszerű átalakulás és eljutás a végső szintézisre. A bolygó elhagyása, nem térben és nem kifelé, hanem lelkileg és befelé (par le dehors: roppant fontos meglátás ez, Teilhard hiperfizikájá- nak egyik nagyszerű intuíciója!): felfelé, azaz olyan módon, amelyet megenged a kozmikus aiapszövetanyag végső fokú központosulása (hipercentrációja)". . . (M/IX/50.) „A halál az élet kapuja lesz" Mielőtt a „természetes hit" és a „természetfölötti hit" teilhard-i szintézisét megalkotná valaki, egyszerűen és sokszor találkozhat a halálfélelemmel: „törékenységünk" és „függőségünk a létben" olyan haláltáncra ragadhat el, amelyet Teilhard terrible módon (lásd az 1. jegyzetünket) ír le (M/VI1/143.): „A halál vár ránk a jövőben: az összefoglalója és közös alapja mindennek, ami elrémít és szédülni késztet . . . ö a szerencsétlenség (Casus), a legfontosabb esemény, amit fejünkre szakaszthat legparányibb elhatározásunk vagy a legkisebb baleset. — Valamiféle büntetés ő, amit a Nemezis szab ki ránk — annak a létezésnek ellensúlyaként és kárpótlására, amiben részünk volt. — ö az elkerülhetetlen Sors: ott rejlett már születésünkben és körülfogja egész életünket (Fatum). . . Homályos horizontját mindenütt a jövő szegélyezi; szemünk mereven néz feléje, de nem talál szilárd pontot — akárcsak a csillagok közt azokon a komor űrtereken sem, melyekből 10
