Teológia - Hittudományi Folyóirat 19. (1985)
1985 / 1. szám - Rezek Román: Krisztus legyőzte a halált! (A halál és a halhatalanság Teilhard világképében)
egyre növekvő vonzás árad a mélység (elé, abból a végső űrből, ahol minden mozog . . . Akik még sosem sejtették, mi rejlik őelőttük." Teilhard hiperfizikája nem a gondolat elvont lépéseit regisztrálja (tézis, antitézis, szintézis), hanem a fizikai valóság konkrét evolutív mozgását: az imént röviden bemutatott valóságos divergencia (a minket körülvevő és bennünk megszülető szétesettség, a halálba indulás) mellett (nem szükségképileg ellene) ott van tehát a valóságos fizikai „mozgás" (ezt regisztrálja az ész antité- zisnek): „Ha hűek akarunk maradni az igazsághoz és az élethez, mindenáron szédülésünk (divergenciánk) (ölé kell keverednünk; ha törik, ha szakad, növelnünk kell látásunk erejét, acéllá edzve meggyőződésünket, hogy azt a vad elemet, amely veszélybe sodorhat, igába foghatja energiánk." Teilhard sorra veszi a „mágia, a Christian Science, a Faith healing meg a tudományok oldaláról várható reményt” a halál megszüntetésére, de sehol sem találja meg azt a „konvergenciát", pozitív megoldódás (elé vivő utat (amely a második lépés az ő dialektikájában), majd — hiperfizikájának megfelelően — rámutat a kiútra, az emergenciára, az új nívóra emelkedésre: „Jézus azért jött, hogy csakugyan új fizikai (valóságos, a dialektika harmadik lépését jelző!) erőt adjon, hogy hathassunk időleges világunkra", és Teilhard hosszan, igen hosszan (uo. 147—152. sűrű lapokon) bemutatja a keresztény hit „művét" (L'Oeuvre de la Fői), határozottan ide érkezve el: „Akik bátran vívják meg harcukat a múlt hamis biztonsága, álnok erői és csalóka vonzása (= a divergencia) ellen, azoknak osztályrészül jut ez az erős és boldogító megtapasztalás (konvergencia), hogy minél inkább kicsúszik lábunk alól a Jövő ingatag és sötét talaja, annál inkább hatolunk Istenbe (emergencia, új síkra jutás)." Mert „a Világegyetem teljes kohéziója és egész ontológiai értéke a Lélektől kapja biztonságát, mert a Lélek köti össze a Világ elemeit. . . S megszületik Krisztus, megjelenik a Világ Szivén . . . Nem hisszük? Meg kell próbálnunk ebben a hitben élnil A halál árnyékában, teljes homályban is Isten hajnalát, fényét kell keresnünk ... S a hit műve révén a halál az élet kapuja lesz." (Unokahúgához, 1927 húsvétján.) Ilyen izzó, a halál révén „kritikus küszöbre jutó, Isten kebelére húzódó, a végleges kaput megnyitó", a halál ellen győzedelmeskedő lélek járja át a Mise a Világ felett minden fejezetét (IV/5—25.). Csak az Egyesülés c. fejezetből idézünk pár sort: „Aki szenvedélyesen szereti azt a Jézust, aki a földet halálba hajtó erőkben rejlik, azt az embert hanyatlásában is a föld szorítja óriási karjába. S ez az ember a földdel együtt ébred majd fel Isten ölén." (IV/21.) „A halál révén — Jézussal — Istenbe hatol a Világ" Teilhard egyre világosabban kezdi megmutatni, hogy „halhatatlanság és reflexió szükségképp összetartoznak". Miért? Hogyan? Egy olyan világ, amelyben a munka — néha szörnyen nehéz — terhe a halhatatlanság lehetősége nélkül szakadna ránk, „nemcsak abszurd világ volna, de — s ez még sokkal súlyosabb: gyűlöletre méltó is" — Írja Léontine Zantának, egy dátum nélküli levelében. A Világmindenségem c. tanulmányában (1924. Vili. 59—117) Teilhard kifejezetten hiperfizikai szempontot fogad el (81.). S amikor a halál misztériumához érkezik, ezt Írja: „A halál önmagában csak botránykő és bukás . . . De leverő ősi terhe ellenére is felhasználásra kerülhet . . . lehet újraöntés is (le remaniement indispensable), amely nélkülözhetetlen, hogy az ember magasabb rendű lélek uralma alá kerüljön. A kenyeret megesszük, s látszólag felbomlik bennünk; pedig igazában testünkké válik." A világnak is el kell vesztenie látható formáját, mindegyikünkben, meg a világ teljes egészében is, hogy végleg Istennel egyesülhessen. A fiziológiai halál tehát az „egyesülés eszközévé válik . . . Kellett, hogy értelmünkkel és vitálisán győzzük le azt a borzadályt (horreur), amit a szétesés vált ki bennünk. Krisztus teremtette meg látásmódunknak ezt a nagy pálfordulóját, mert saját magán tapasztalta meg és viselte el a világ halálát. Legyőzte a halált. Fizikailag tette átváltoztató erejűvé. S a halál révén Jézussal Istenbe hatolt a Világ..." (VIII/90). Az emberben reflexívvé vált élet önmagában fedezi fel, hogy — éppen a logikus aktivitásához — a visszafordíthatatlanság szükséges, megkövetelt valami. Miért? „Mert ha azt vennénk észre, hogy az élő Világmindenség totális halál felé tart, azonnal meghalna lelkünk mélyén a tettvágy, vagyis — az öntudatra ébredéssel — az élet automatikusan rombolná le önmagát. S ez abszurd valami volna." Persze Teilhard feltételezi, hogy valóban — de valóban értelmes és következetes emberről van szó, aki megkérdezi: „Clt-e az élet — valamerre? Avagy zsákutca, becsaptak? Hát akkor undor vagy lázadás venne erőt rajtunk, ez pedig a földi élet végleges bukását jelentené . . ." Szerencsére — tehetjük hozzá az agnosztikusok számára is, hogy senki sem tudja „előre" bebizonyítani (I), hogy teljes halál vár reánk, vagyis hogy a teljes halál számára dolgozunk . . . Persze a halhatatlanságot sem tudjuk úgy bizonyítani, mint kétszerkettőt. Csakhogy a visszafordíthatatlanságot, vagyis a halhatatlanságot (a test halála után . . .) Jézus „bebizonyította" és nekünk is megígérte. Tehát a halál által ezentúl is Istenbe hatol a világ . . . Undor vagy lázadás helyett a nagy bizalom „érvényes ránk még hiperfizikailag" is. Ha pedig a visszafordíthatatlanság (a halhatatlanság) emberi követelményére Krisztus még — végtelenségével — „rá is dupláz", Vele várhatjuk halálunkat és feltámadásunkat is — amint megígérte. 11
