Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Verebényi István: Liturgikus változások az Egyházi Törvénykönyvben
LITURGIKUS VÁLTOZÁSOK AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYVBEN Évekig tartó munka után 1983. január 25-én írta alá II. János Pál pápa az új Egyházi Törvénykönyvet (ET), amely még ugyanabban az évben, advent I. vasárnapján életbe is lépett. Csak egy pillantást kell vetni a tartalomjegyzékére, azonnal kitűnik, hogy számos rendelkezés és utasítás található a liturgiára vonatkozóan is. Ezek elsősorban a IV. könyvben találhatók, amely az egyház megszentelő feladatáról (De Ecclesiae munere sanctificandi) szól. Az ET IV. könyve 420 kánont tartalmaz. Az egyház megszentelő tevékenységének általános jellegéről szól a hat bevezető kánon (834—839), majd az I. rész következik a szentségekről (840—1165. kánon). A II. rész a szentelményekről (1166—1172), a zsolozsmáról (1173—1175), a temetésről (1176—1185), a szentek tiszteletéről (1186—1190), valamint a fogadalomról és az esküről szóló rendelkezéseket (1191—1204) tartalmazza. A III. részben tárgyal a szent helyekről (templom, kápolna, magánkápolna, kegyhelyek, oltárok és temetők) és a szent időkről (ünnepek és bűnbánati napok) (1205—1253). — A liturgikus előírásokról általánosságban már az ET 2. kánonja beszél: ,,A törvénykönyv általában nem határozza meg a liturgikus cselekmények végzésének kötelező rítusát, ezért az eddig érvényes liturgikus szabályok hatályban maradnak, kivéve, ha közülük valamelyik ellentétes a törvénykönyv kánonjaival."' Ugyanezt tartalmazza a régi Codex is rövidebb megfogalmazásban. A két Törvénykönyv liturgikus háttere. Az 1917-es Codex elég gyakran forrásként idézi az akkor érvényben lévő liturgikus könyveket, különösen az V. Pál-féle Rituale Romanumot. Ez a Rituale, amely 1614. jún. 16-án került kiadásra, a századok folyamán több javításon és változtatáson ment keresztül a kor igényei szerint. A Codex megjelenése után csak nyolc évvel — 1925-ben — jelent meg egy javított kiadás „accomodatum ad normám juris canonici" alcímmel. Ennek utolsó kiadására XII. Pius pápa idején került sor 1952-ben. Két körülményre érdemes felfigyelni. Az V. Pál-féle Rituale ,,Praenotanda"-ja számos olyan utalást tartalmaz, amelyek ma a liturgikus és szentségi pasztoráció körébe tartoznak. — Az ET alkalmazkodott az érvényben lévő liturgikus könyvekhez, de ugyanakkor a szükséges módosításokat is végrehajtotta. Éppen ezért biztosítani kellett az összhangot a liturgikus könyvek és az ET között. A Szentségi és az Istentiszteleti kongregáció ennek megoldására egy liturgikusokból és egyházjogászokból álló munkacsoportot szervezett, hogy elkészítsék az ún. ,,Variationes"-t , a ,,Változtatások"-at, amelyeket az érvényben lévő liturgikus könyvekbe be kell vezetni; ez természetesen a nemzeti nyelvű kiadványokra is vonatkozik. — A változásokat négy kategóriába sorolhatjuk. Néhány esetben az ET visszatér a régebbi gyakorlathoz. Pl. Ha kétséges a halál beállta, a liturgikus könyv3 csak javasolja a betegek kenetének a kiszolgáltatását. Az ET 1005—1006. kánonjai viszont ebben az esetben is kívánják a szentség kiszolgáltatását. Vannak esetek, amikor áz ET pontosan meghatározza a gyakorlatot. Pl. az új Ordo Lectionum Missae4 teljesen figyelmen kívül hagyta a liturgikus konstitució 52. pontját, amely a vasárnapi és ünnepnapi homíliáról szól. Az ET 767. kánonja 2. §-a már világosan megfogalmazza, hogy a nép jelenlétében bemutatott vasár- és ünnepnapi szentmisén csak súlyos okból szabad elhagyni a homiliát. A harmadik kategóriába egyetlen példát sorolhatunk, ahol szigorítást és új megfogalmazásokat találunk. Ez a közösségi búnbánattartás — egyéni gyónás nélkül — szentségi feloldozással. Utoljára említjük a különböző betoldásokat vagy új kifejezéseket. Pl. pontos utalások az ET kánonjaira. A legfontosaob változások. A fentebb említett kongregációs rendelkezésből csak a legfontosabb részeket emeljük ki. A szentmisével kapcsolatban a következőkre hívja fel a figyelmet: a püspök-, pap- és krizmaszentelési mise koncelebrált mise legyen, a nagycsütörtöki esti, a zsinatok alkalmával tartott, a konvent-, illetve az egyes templomi főmiséken és papi összejövetelek alkalmával javasolt az együttmisézés. Hivő jelenléte nélkül azonban csak jogos okból szabad a szentmisét bemutatni. Napjában másodszor is szabad áldozni akkor, ha a hivő a szentmisén részt vesz. — A híveket rá kell nevelni, hogy a szentmisén áldozzanak, sőt készséggel kell nyújtani a szentáldozást szentmisén kívül is, ha ezt jogos okból kérik, Az egyház előírja, hogy aki halálos bűn tudatában van, még ha őszinte bánatot is érez, szentségi gyónás nélkül ne közeledjék az Oltáriszentség vételéhez. Ha fennáll valamilyen súlyos ok és nincs lehetőség a gyónás elvégzésére, indítsa fel előzőleg a tökéletes bánatot azzal az elhatározással, hogy minél előbb meggyónja bűneit, amelyeket most nem tud meggyónni. A szentségi böjtre vonatkozóan pedig legalább egy órát ir elő, víz és orvosság vételét kivéve. Az idősek, betegek és gondozóik magukhoz vehetik akkor is a Szentséget, ha előzőleg egy órán belül étkeztek. 62
