Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: Nosztalgia vagy karitász?

many által biztosított joga alapján, igényeiknek megfelelő lelki gondozásban részesülhessenek. Például, hogy a lelkészek a kórházakban szolgálhassanak, hogy a szociális otthonokba híveikhez bemehessenek lelki segítség nyújtása, lelki erősítés céljából; hogy az iskolákban a pluralizmus reális legyen, hogy a kollégiumokban lakók is kijuthassanak hitoktatásra, vak, süket, nyomorék stb. gyermekotthonok lakói is kaphassanak hitbeli alapismereteket és gyakorolhassák vallásukat. — Tanulóéveim egyik igen kedves emléke, hogy amikor egymást elítélő cikkek jelentek meg katolikusok és reformátusok között, a református gimnázium internátusában, jó pár társammal együtt engedélyt kaptunk arra, hogy ne csak vasárnaponként, hanem elsöpéntekeken is elmehessünk (korábban kelve, „rendetlenséget" okozva a házban) a templomba szentáldozáshoz. Elvi ellentétek mellett ma is lehet tisztelni a másik lelki igényeit. Ezek ügyében történő tárgyalások, megfelelő megbeszélések és engedélyek elintézése egyik fontos karitász-feladata a magyarországi helyi egyháznak, elsősorban a vezetőknek, az egyház felelős képviselőinek. Lehet ez hosszú tárgyalások beérett gyümölcse, lehet egyszeri megbeszélés eredménye. De a szeretet, a karitász ezek megoldására is kötelez.

Természetes azonban, hogy nemcsak a vezetőknek szól a főparancs második része. Ebben az új világban mindenkinek meg kell keresnie a maga sajátos feladatát és területét. És ebben segítséget kell nyújtania a plébánia közösségének is.

Egy pozitív, de mégis némi veszélyeket rejtő úttal kezdeném. Sok plébánia karítász-mun- kája egyenlő a templom és a plébános kiszolgálásával. Azaz, ha szép a templom, értsd: takarítunk, tatarozunk, virágozunk, új miseruhát stb. adunk, és ha szép a plébánia épülete, viszonylag gondtalan a papok élete, ha van ennivalójuk, takarítanak, mosnak rájuk, ha nem kell a ház körüli munkákra pocsékolni idejüket, — akkor, akik ezt előmozdították, sokszor azt hiszik, hogy az egyházban maradéktalanul megtették „karitász-feladatukat". Mintha az egyház egyenlő lenne a templommal és a pappal. Valóban ezeken a plébániákon jobb a helyzet, mint ahol a közösség még a papjával sem törődik. (Emlékszem az egyik tanyavidékre, ahol a plébánost akartam meglátogatni. A templom előtt vitt az utam, kiírás az ajtaján: Beteg vagyok, nem lesz mise. A hívek — mondta később a plébános —, akik a misére jöttek, elolvasták, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy benézzen papjához, aki teljesen egyedül élt köztük és értük. Ki a szomszédos kocsmába ment át beszélgetni, ki pedig visz- szaindult tanyájára. 39 fokos lázzal vittem el magamhoz, hogy emberi körülmények között gyógyulást találjon. — Ez, tudom, kirívó példa, de valódi történet. Hol van itt a krisztusi szeretet?) Ahol viszont jól látják el a templomot és a papot, ott még nincs elegendő kari- tász-munka! Sokszor az a veszély is fennáll a „központban" tevékenykedőknél, hogy kicsit a látványosság, a dicsérő nyilatkozatok jutalma is hajtja őket. De ha teljesen tiszta is a szándékuk, az egyház nem a templom és a pap, hanem azt a hívek összessége alkotja. Sőt, az ösegyház gyakorlata ennél is szélesebb volt. Tabita „egészen a jócselekedeteknek és ala- mizsnálkodásnak szentelte magát. Éppen azokban a napokban megbetegedett és meghalt . . . Péter, amint megérkezett ... az özvegyek mind körülállták és sírva mutogatták neki azokat a köntösöket és ruhákat, melyeket Tabita még életében készített számukra" (ApCsel 9,36). Tabita tehát nem Péternek és az apostoloknak készített ruhát, hanem a közelében levő, feltehetően nem kis számú özvegynek. Egyéni felelősséget érzett egyének, hívek iránt, akik rászorultak és akiken tudott segíteni.

Mik tehát mai feladataink? — A felsorolás nem lesz teljes, csak elgondolkozásra irányt mutató indítás szeretne lenni.

Az állam által fenntartott intézményekben működő ápolók, gondozók, nevelők munkahelyre járnak. Viszik magukkal otthoni gondjaikat és hordozzák a munkájukkal járó terheket. Élni kell, enni kell, a családról gondoskodni kell . . . Természetes, hogy ők nem mind „hivatásból” vannak ott. Annyi hívőt kellene „kinevelnünk" ezekre a szolgálatokra, akik krisztusi szeretettről, hivatásból vállalnák a munkákat, amennyi valóban elegendő lenne. Igaz, ezek a munkahelyek túl fáradságosak, és munkájuk terűéhez viszonyítva talán kevesebb fizetéssel rendelkeznek. A keresztény karitász egyik területe lehetne: derűt, békét, megnyugvást vinni az ott élőknek, vinni a krisztusi szeretetet. Vajon nevelünk ilyeneket? Küldünk ilyeneket? Hány emberünkre lenne szükség? Legalább minden osztályra, részlegbe egy-egy. Legjobb lenne, ha minden műszakba, minden váltásba jutna egy-egy. És karitász lenne az is, ha az ott dolgozókat egy pap vagy egy világi hivő összegyüjtené és kis közösségi munkában erőt „öntene" feléjük: ne kopjanak el, hanem bírják lélekkel, erővel a krisztusi segítség, a kegyelem erejében. Igyekezzenek a mosolygós arcot és a szeretet minden látható jelét magukon hordani, elfáradás, elfásulás nélkül. Mosolygós munkakedvük, a betegek rajongása, a gyerekek viszontszeretete talán elgondolkoztatja a többieket is. Követendő példák lehetnének hitetlen társaik előtt is. Nevelünk-e ilyeneket? Papjaink predikál- nak-e erről? Vajon katolikus iskoláinkban buzdítanak-e erre? Keresztény közösségünk sok tagja lelkesíti-e a fiatalokat erre az útra? Az ott dolgozó híveink valóban hivatásuk magaslatán állnak-e?

53