Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: Nosztalgia vagy karitász?
A keresztény szeretet szolgálatára nevelnünk kellene a mai kollektív világ gyakran önző emberét. De hogyan? Talán egészen kicsiny körben lehetne elkezdeni és begyakorolni: a barátságokkal. Felsős hittanosainkat, még inkább a gimnazista vagy egyetemista korúakat meg kellene tanítani „barátkozni". A barátság kölcsönös bizalmat tételez fel, ahol egymás felé megindul a személyi és egyéb értékek közlése. Mind szorosabb egység jön így létre, a kölcsönhatások pedig fejlesztik, értékesebbé teszik emberi személyiségünket, örül az, akinek barátja van, mert van, akinek elmondja örömét, akivel bizalmas lehet és ö is ilyen hozzá. Bajban is segít az együttlét. Nem lesz más ez számukra, mint a krisztusi szeretet megélése. Jézus búcsúzásakor az apostolait is barátainak nevezte. És ha tudjuk, tudatosítjuk, hogy ahol ketten-hárman együtt vannak, valóban az ö nevében, ott van közöttük Jézus is — még mélyebbé, szebbé válik a barátsági kapcsolat. Egymás számára igy apostollá nőhetünk; rávezetjük, hogy fogadja be az igazi szeretetet, egész személyiségével hangolódjék rá az igazi szeretetre és így éljen. Barátságra mindenki képes, és igy az alapfokú szeretet elsajátítására és felnövelésére is. Igaz, itt még csak egyvalaki felé. Nevelési irányunk következő területe a családok szeretetének formálása. Két ember állandóan alakuló, fejlődő testi-lelki szeretetegysége és barátsága, majd az apai, anyai kapcsolatok, ahol a legmelegebben árad a kicsire a szeretet melege; de ott van a testvérek közötti szeretetkapcsolat fejlődése és a rokonok, szomszédok egész kis serege is, akikkel a tartalmas kapcsolat megteremtése és fenntartása a szeretet szinte minden feladatát gyakoroltatja. A jó előkészítés a családi otthonok életére, és a folytonos segítés éleszti vagy izzón tartja a szeretet lángját. E „tűzhelynél" nőhetnek fel azok, akik később mások felé is kinyílnak, és a családi otthonban már megszokott figyelmes, tevékeny, segítő szeretetet gyakorolják. Mi lenne, például, ha minden elhunyt otthonába híveink közül valaki bekopogna és segi- tőkészségéröl tanúskodna. Hol ügyintézés, hol a gyenge hit erősítése, hol jogi vagy másféle tanácsadás, hol pénz vagy akár ennivaló biztosítása, vagy egyszerűen csak annyit tenne valaki, hogy ott alszik annál az özvegynél, aki még fél egyedül ... Ha igazán a karitász szellemében élnénk, erre még csak szervezkedni sem kellene, belülről érezné a „kényszert" a krisztusi szeretetet hordozó hivő. A régiek ételt vittek az újszülött anyjának, hiszen az nem tud főzni ... Ki segít ma? — Elmehet templomba vagy akár moziba? Akad-e egy is, aki 1—2 órát felajánl, hogy kimozdulhasson? — Szégyen a pár hétig hordott és kinőtt ruhácskákat tisztán és gondozottan átadni (akár a plébánia ,,segély"-osztályának szolgálata közvetítésével is) olyannak, akinek terhén könnyítenénk vele? — És a kétségbeesett anya mellé odaáll-e tanácsaival, aki már átesett „hasonló tragédiákon"? Hogy az a láz vagy más baj a gyereknél gyakori és nem olyan nagy veszély, mint hasonló a felnőttnél, és hogy mit is lehet vele kezdeni? Vagy nem kellene-e az autónkat felkínálni, hogy orvoshoz tudják a gyereket elvinni? — Vajon nem karitász-e ösz- szegyüjteni a nevelni tanuló szülőket saját tapasztalatunkból szerzett ismeretek átadására és igy megkönnyíteni a dackorszak és egyéb nehézségek átvészelését? Mit jelentene, ha volnának ulca-,,bizalmiaink" a betegek számontartására, úgy is, hogy látogatjuk és a szentségek gyakori vételére indítjuk őket (ehhez a gyakori áldoztatáshoz kellő engedéllyel magunk is, mint áldoztatok besegíthetnénk!). De úgy is, hogy orvosi segítséget időben kérünk számukra, vagy magunk, időnket és erőnket áldozva beállnánk ápolásukba. (Hány nyugdíjas találná meg így maga számára azt az élményt, hogy nem fölösleges az életem, használ másoknak!) Vagy ha nemcsak szórványosan vinnék el kirándulni vagy templomba a mozgássérülteket? — Ha lenne, aki eljuttatná a vakok írásával készített Szentirást részükre, amit ingyen rendelkezésükre bocsátanak — mily nagy szolgálatot végezne! A legnagyobb munkaterületet az öregek, magányosok ügye öleli fel. Akár takarítás, akár bevásárlás, akár mosás, újság vagy képes folyóirat ajándékozása, néha felolvasás vagy templomba kísérés — mily sokat jelentene számukra! Ha tudhatnák, hogy valaki számon tartja őket, hogy valakinek ök is „fontosak", valaki őket is szereti! Sok esetben tenni sem kell semmit, csak elmenni hozzájuk és egy kicsit beszélgetni! Így jobban telik az idő! S ha ez egy-egy imádkozásban fejeződik be, még Isten felé is értékké válik, nem mintha a szeretetszolgálat nem lenne Isten előtt is érték. Annyi öngyilkosjelölt él köztünk! Ha volna kinek kiöntenie szívét, ha volna, akinek „van ideje" meghallgatni, és esetleg segíteni is, bizonyára csökkenne számuk! Sok, ún. elíekvőkórház küzd gondokkal, hiszen annyi személyzetük nincs, hogy minden beteget meg tudjanak etetni, sétáltatni ... Ha jutna belőlünk oda is. Közben még beszélgetni is lehetne, új erőt lehetne adni ezekkel a szolgálatokkal is. Sok-sok, hitében ingadozó ifjú és idős él körülöttünk. Az élet ömleszti mindenki felé a kételkedést előidéző féligazságokat. Ha nyitott füllel járnánk, és hitükben megerősítenénk őket az evangélium erejével, fényével — ha tudnánk nekik „megfelelő" tudású, stílusú lelkiatyát és kis közösséget ajánlani — igaz szeretetszolgálatot végeznénk! 54
