Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE FEKETE GYULA ÍRÓ SZOCIOGRÁFUSSAL, A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE ALELNÖKÉVEL - Széll Margit: Mi történt azóta ...? (Változások a család körül 1980 óta)
határozottan emelkedjék, és a több gyerekesek se nagyon fogyjanak, mert különben lehetetlen megállítani ezt a romlási folyamatot. Hiszen még a két gyerek is a fogyás kategóriájába tartozik, mert arra sem elegendő, hogy csak szinten tartsuk a népességet. Nem mindenki éri el a felnőttkort, nem mindenki megy férjhez vagy nősül meg, nem mindenkinek lesz gyereke. Tehát csak a három- és több gyerekes családok egyensúlyozhatják ki a hiányt. Ez a helyzet az elmúlt öt esztendőben csak rosszabbodott. És azt kell mondanom, hogy ezt a rosszabbodást még intézkedéseink is elősegítették. Például 1983-ban a családi pótlék emelése hátrányos megkülönböztetést jelentett a három- és a több gyerekesekkel szemben. Hiszen az emelés igazán csak az inflációt kompenzálja, mégis a három vagy a több gyerekeseknél maradt a régi szinten a családi pótlék. Vagyis nyugodtan fogalmazhatom úgy is, mert ez a pontos fogalmazás: csökkentették a családi pótlékukat. Éppen az egyik legutóbbi hozzászólásomban hangsúlyoztam, hogy különösen a három- és több gyerekeseknél kellene az amúgy is meglevő — statisztikailag régóta felmért — hátrányokat ritkítani, hiszen azoknál, két kereső esetében is, az életszínvonal sokkal, de sokkal alacsonyabb, mint ahol egy gyerek van vagy nincs gyerek. Az értékrend zavarai, az anyagiasság, a könnyű élet, az „édes élet" igényei természetesen jelen vannak az okok között. De csak egy külön, nagy tanulmányban lehetne összefoglalni a maguk teljességében az okokat, hogy miért is alakult ki nálunk a gyermek visszautasításának ez a vészes gyakorlata. Szó sincs arról, hogy elintézhetjük: ez világjelenség. Kiderülhet, hogy nem mindenütt világjelenség. Sok minden helyi tényező is okozza. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez nálunk a civilizációval jár együtt. Miért előznénk meg éppen ebben a legcivilizáltabb országokat, márpedig megelőztük. Tehát akkor külön okai is vannak, hogy nálunk a fogyásnak ez a folyamata jó tíz évvel előbb jelentkezett, mint mondjuk Dániában vagy Németországban. Ami az értékrendet illeti, minden ilyen közéleti sugalmazásnak megvan azért idővel a hatása. Azt hiszem, sikerült annyira beoltogatni a közvéleménybe, a közérzetbe, a közgondolkodásba, különösen a fiatalok esetében, a „világszínvonalú” igényeket. Amit nem is volna rossz emlegetni, ha a mi igényeink nem szakadnának el annyira a valóságtól, a lehetőségektől. Hogy pontosabb legyek, bizonyos szűkebb csoportok számára elérhető olyan nyugat-európai szint, ami viszont a társadalom igen nagy többségének nem érhető el, vagy csak akkor közelíthető meg például egy fiatal házaspárnak, ha óvakodnak a gyerektől. Itt természetesen anyagi igényekről van szó és nem kultúrigényekröl, mert arra valamilyen módon lehetőség volna akkor is, ha gyerek van. A lakás persze jogos igényük. De e tekintetben is rengeteg a zűrzavar. Hogy egy fiatal házaspár protekció nélkül is lakáshoz jusson, ahhoz igen rosszak a lehetőségek. A fiataloknak egy lakótelepi szűk lakásba bejutni, ahová megint nem férnek be gyerekek, meglehetősen nagy pénzekbe kerül. De erre itt nem térek ki, hiszen sok tanulmányban és egyebekben foglalkoztam vele, mert ez megint nagyon elhanyagolt terület. Az igények persze túlnőnek a lakáson is. Mert ha van lakás, ahhoz ilyen-olyan berendezések is hozzátartoznak, ha egy kicsit is „világszinten” akarnak élni. Értékzavar mindenütt. Tudniillik az életnek a legnagyobb értékeit megelőzik az anyagiak. Jó, ha vannak anyagi igények, de rossz, ha megelőzik a legfontosabb értékeket. Elég gyakran emiatt halogatják a gyereket, mert addig lehet szabadon utazgatni, külföldet járni vagy esténként szórakozni —, és addig halogatják, hogy már csak legfeljebb egy gyerek születik. És akkor ebbe az egybe akarják inkarnálni a maguk be nem teljesült vágyait is. És nemcsak a két szülő, hanem hozzá kell számítani a négy nagyszülőt, esetleg néhány dédszülőt, a gyermektelen nagynéniket, nagybácsikat, esetleg a szomszéd nénit, szomszéd bácsit is. És ha így egyetlen apróság körül esetleg 10—15 felnőtt is kering, ebből semmi jó nem sül ki. Ha senki nem is akarja elrontani, mégis elromlik, mert egy ilyen naprendszer közepén az az egyetlen kisgyerek nem válhat egészséges lelkületű és gondolkodású emberré. Nem szólva arról, hogy hiányzik a testvéri közösség, és ennek hiányát igazában semmivel sem lehet pótolni. Ami a „főhivatású anyaság” tervét illeti, az 1970-ben született meg a Nők Lapjában tartott vitában. (Később az Éljünk magunknak kötetemben is megjelent.) Ez a lehetőség azt jelentené, hogy olyan családokban, ahol láthatóan rendben, a kor színvonalán már 2—3 gyereket nevelnek és szeretnének még többet is vállalni, ott az illetékesek — természetesen családonként — mérjék fel a helyzetet. A gyermeke nevelése miatt otthon maradó anya minden gyermeke után kapja meg a gyes összegét egészen az általános iskola befejezéséig. A gyerekek felnevelésének ez az ideje beszámítana az anya nyugdíjába, amennyiben utána még másutt is dolgozik —, ha pedig nem, akkor ennek az időszaknak a munkája után kapna nyugdíjat. Ez a kérdés, sajnos, még ma is távlati terveim közé tartozik. Remélhetőleg az alakuló Családvédelmi Tanács megtalálja a méltányos megoldás módját, mert ez a népesedésügynek nagy elörelendítöje lenne. 22
