Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám
„Társad vagyok neked és testvéreidnek, akik tanúságot tesznek Jézusról" Jel 19.10 A plébániai közösségnek Jézus Krisztus egyházában változatlanul meghatározó szerepe és missziós feladata, küldetése van A plébániát éppen ezért nem tekinthetjük csupán egyházkormányzati kerületnek, földrajzilag-jogilag pontosan körülhatárolt területnek, hanem csakis és mindig a krisztushivők közösségének. - Alois Wagner püspök ezzel a megállapítással kezdte előadását az 1976-ban Bécsben megtartott Lelkipásztori Napokon. Mondanivalója változatlanul aktuális és néhány megjegyzése jól foglalja össze jelen számunk tartalmát, nyújthat alapozó, bevezető gondolatokat. Nem lehet elég nyomatékkai hangoztatni, hogy az a plébánia, melynek jogi keretében az egyes keresztények csupán a lelkipásztori-plébánosi ,,szolgáltatásokat" veszik olykor igénybe, melynek hivő közösségébe csak ólig vagy egyáltalán nem kapcsolódnak be, - nem nevezhető a krisztushivők élő családjának, közösségének; és ugyanilyen megfontolások alapján nem nevezhető a II. Vatikánum szellemében megújult plébániának sem. Nem ok nélkül figyelmeztette már Pál apostol a korintusi hivő közösség tagjait: Isten kegyelmi adományait az egyház épülésére kell elfogadniuk (vö. IKor 12,14). Szent Pál felszólítása ma is érvényben van s vonatkozik mind a papi, mind a világi ,,tisztségviselőkre" csakúgy, mint - körülményeik, élethivatásuk szerint - a plébániai hívek összességére. Ennek így kell (kellene?!) lennie, mivel minden krisztushivőnek hivatása és küldetése van: Krisztus követségében kell járnia, Krisztust kell megismertetni, közelebb vinni testvéreihez, az emberekhez. A plébánia „intézményének" jelentősége — ez aligha lehet kétséges - ma is fontos, de ugyanakkor ezt az „intézményességet" nem szabad sem eltúlozni (a plébániát „hivatallá" degradálni), sem túlzóan felértékelni (az élet valósága mindig szétfeszíti az intézmény kereteit), Arról sem szabad soha elfeledkezni, hogy a plébániai élet középpontja nem a plébánia „épülete", még kevésbé a plébánia „hivatal", hanem csakis — a szónak szorosabb és átvitt értelmében egyaránt — azi oltár lehet_ Az „asztalközösség" válik a kegyelmi rendben eukarisztikus közösséggé, ahol a hívek „eseményszerűen" megélik, hogy mindannyian egy testté forrnak össze, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülnek (vö. 1Kor 10,17). Nem ok nélkül vallja ma szinte minden lelkipásztorkodástani kézikönyv: a plébániák életének alapkövetelménye és célja, hogy a hívek közösséggé, mindenekelőtt eukarisztikus közösséggé váljanak. Mindazonáltal - legalábbis ma még — nem lenne kívánatos, hogy a „plébánia", „plébániai lelkipásztorkodás" és ehhez hasonló kifejezéseket elhagyva, esetleg elfeledve, kizárólag a „közösség", „keresztény közösség" stb. szavakat használnánk. Az ilyen gyökeres és gyors változtatás könnyen félreértésekhez, vezethetne. A „közösség" kifejezést ugyanis gyakran csakis a kis'ebb-nagyobb aktivitást kifejtő, zártabb kisközösségek alkalmazzák önmagukra és egymásra. Ezek megléte ugyan rendkívül fontos a plébániák életében, de nem feledtetheti azokat, akik ugyancsak — talán lazább kötelékkel, talán csak a peremen élve - tagjai egy-egy plébánia egész területén élő közösségnek. Hogy ez a „tagság" jelent-e még élő kapcsolatot a centrumhoz,, azaz az oltárhoz, az eukarisztikus áldozathoz, és milyen fokban, - erre nehéz lenne rövid választ adni. A kérdést egyre többen teszik fel, mindenekelőtt nagy létszámú plébániák lelkipásztorai - és aggódó, szerető gonddal igyekeznek azt megválaszolni. - Természetesen az eltávolodókon kívül olykor gondot okozhat egyik-másik „elit-közöiség", kiscsoport is, ha - kiszakadva a nagyobb közösség életéből - nem a krisztushivők egész közösségének szolgálatára vállalkoznék A keresztény embernek — mint minden kortársunknak — lehet és olykor van is igénye rá, hogy meghittebb, kisebb közösségben találkozzék, éljen, ünnepeljen, hallgassa Isten üzenetét, állja körül az eukarisztia asztalát. Viszont ez az igény sohasem legalizálhatja azt a mulasztást, mely — sajátos elitszemléletet alakítva ki — elfeledkeznék a peremen állókról, az eltávolodókról. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy egyik véglet Sem felelhet meg a megújuló plébániai lelkipásztorkodás igényeinek. Sem a területi elvnek merev alkalmazása, sem pedig az elit csoportoknak kizárólagos szem előtt tartása. A „kiscsoportok" feladata, hogy segítse a plébános, a lelkipásztor munkáját abban, hogy az egész, „területen" élőket, sőt még a vendégeket is elérhesse. Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy minden megkeresztelt ember meghívást kapott, hogy mint a plébánia életének aktiv munkása, — vállalja az éppen reá eső „lelkipásztori" feladatokat. így válhat — a plébános, a káplánok mellett - minden hivő Krisztus aktív, áldozatos munkatársává. Sokan, nagyon sokan vannak a „meghívottak" és 1
