Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Az eltávolodókra tekintő lelkipásztorkodás
AZ ELTÁVOLODÓKRA TEKINTŐ LELKIPÁSZTORKODÁS Egy idősebb hivő mondta nemrég: Úgy 30 évvel ezelőtt úgy bocsátottak el minket a szentmiséről, hogy a következő héten mindenki legalább egy elmaradt testvért hozzon magával. Szívesen kísértük az öregeket a templomba, utána nem egyet magam is meghívtam ebédre. Gyakran helyettesítettük a lefoglalt anyákat, hogy felszabadultan találkozzanak Istennel. — Apostolkodjatok! — mondták nekünk. Jó ideje ilyent nem hallok. A pap legfeljebb a jelenlévőket korholja, hogy milyen kevesen vannak. Valóban, évtizedekig nem sokat tettünk az eltávolodott hívekért. A zsinat tanítása a missziós egyházról (Ad Gentes, főleg 28—34., 35-39., Ap. Ac. 9-14., Dign. Hum. 1,3,14.) csak az elmúlt 5—10 évben kezd érlelődni Egyre több felmérést, tervet készítenek az elmaradók pasztorálására.1 Kimutatták, hogyan fokozódik az eltávolodottaknak a száma. A határ egyre inkább elmosódik a hivők és a nem hivők között, mert számos kiskorban megkeresztelt az évek múltával semmiféle hitismeretet sem kap, így később vallásnélkülinek vallja magát. A probléma egyre sürgetőbb, mivel olyanok is elszakadnak, akik jó ideig részesedtek a lelkipásztori alapszolgáltatásokban (keresztség, hitoktatás, szentségek vétele). Nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk meg tovább a ,,kisded-nyáj” pasztorációnál. Joseph Höflner bíboros így jelzi az „óra szavát”: „Nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az egyháztól elidegenedőkkel való lelkipásztori munka a mai egyház alapvető feladatai közé tartozik... Mindenki foglalkozzék ezzel a kérdéssel . . és ragadjon meg hozzá minden segítséget és lehetőséget."2 A lelkipásztorok nagy része meglehetősen sötéten látja a helyzetet, amint ez Paul Schobel könyvéből is kitűnik: „Nekem az a — talán megtévesztő — benyomásom, hogy az emberek ma az „egyház egészéhez" még közönyösebben viszonyulnak és még jobban eltávolodnak, mint korábban.” (Itt a Daimler—Benz művek dolgozói között 1972—74-ben végzett felméréseire utal.) Akkoriban még az egyházi kérdések heves vitákat váltottak ki. Az egyház és a munkásvilág egyre inkább elidegenedik egymástól, még ha a vidékieknél a hagyományok és konvenciók jelentenek is valamit. . . Úgy látszik, a kereszténység visszavonul a dolgozó emberek életéből.3 A feltevés igaz, de ugyanakkor egy másik jelenségnek is tanúi lehetünk Az emberek általában fokozódó igénnyel keresik az érzékfelettit, a vallási élményeket, mindazt, ami a teljesítmények túlfeszített hajszája alól felszabadít.4 Tehát nem vált be a szociológusok hatvanas években felállított szekularizációs tétele, amivel azt jósolták, hogy a növekvő racionalizmus és technikai fejlődés következtében a vallási érzék kihalt. A közeledést azonban nagyon megnehezíti, hogy sok egyházi helyen még olyan Isten- és egyházképet nyújtanak (a parancsteljesítés elsődlegessége, a kötelezettségek túlzott hangoztatása stb.), amely nem tölti be a fellépő lelki hiányokat.5 Nem hiába hangsúlyozza Franz Zauner, a korábbi linzi püspök: „Az eltávolodottakért való erőfeszítések legfontosabb feltétele az igazán hitelt érdemlő egyház (konkréten az egyházközség) ... Az embereket ugyanis nem nagy szavakkal lehet segíteni, hanem sok kicsi tettre van szükség.”6 Szerencsére a derűlátók nem hagyatkoznak egy rosszul értelmezett, közreműködésünk nélküli „gondviselésre", hanem újra értelmezik a lelkipásztorkodást. A jó lelkipásztor tudja és a közösségével is tudatja, hogy az Úr az egyházat minden ember szolgálatára szánta. A lelkipásztorkodás nem valami körülhatárolható munkakör, hanem minden lehetséges szolgálatra kész, szakadatlan fáradozás A helyzet áttekintése Az egyházat hasonlíthatjuk a holdhoz, aminek nincs éles kontúrja, hanem távolabb egyre homályosabb holdudvar veszi körül, és ezzel együtt ad teljes képet. Közelítsük meg kívülről befelé. Először a vallási közömbösökkel (ami rendszerint nem is stabil állapot), majd az érdeklődőkkel találkozunk, akik vonzó eseményekre, szíves meghívásunkra el is jönnének, hiszen az eltávolodásnak rendszerint nem elvi, hanem személyes okai vannak: — 1. Nem értik - még anyanyelvükön sem — a hit nyelvét, ezért nem is tudnak igazán bekapcsolódni a liturgiába. — 2. Ritkán találkoznak igazi tanúságtevőkkel. — 3. A legtöbb konfliktust leginkább saját élethelyzetük okozza, amit vagy maguk választottak vagy éppen belesodródtak, így életvitelük gyakran ütközik az általános erkölcsi normákkal, családképükkel (szabados nemi élet, elvált újraházasodottak helyzete, a gyermekvállalás problémája stb.). — 4. Ma már ritka eset, hogy valaki egy-egy hitigazság elutasítása miatt maradna el. — 5. Az egyházi hozzájárulás megtagadása, a templomból való elmaradozás rendszerint már csak tünet és következmény. Bár számszerűen ez utóbbiakkal mérik az eltávolodást, de az ilyen adatok csak tájékoztató jellegűek, az esetek okait részletesen kell felkutatni. A felmérések szerint 34
