Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Az eltávolodókra tekintő lelkipásztorkodás
leginkább 20-30 éves férfiak maradnak távol, az értelmiségiek éppen úgy, mint a fizikai dolgozók. A nők, főként az anyák, még jó ideig elhozzák gyermekeiket a templomba. Vidéken a nyári munka tartja vissza az embereket, de a nagy ünnepeket szinte mindenütt megtartják. Minden katolikus - vagy esetleg nem hivő rokonsága is, az elhunyt számára - egyházi temetést kér. Közép-Európában ez a helyzet nagyjából hasonló. Nem érdektelen ezért a külföldről kapott jelzéseket sem áttekinteni, melyek anyagot is adnak, miként neveljük a munkatársakat, az eitávolodottak pasztorációjára.7 A távolmaradás hullámzó folyamat. Egy-egy keresztelő, esküvő, temetés visszahozza a családot is, de mivel a lelkipásztor rendszerint nem igen szól néhány közvetlen szót sem hozzájuk, utána ismét elmaradnak. Keresztény mivoltuk színtelen és bizonytalan, ezért a mindennapok divatos szemléletét váltogatják. Egyesek szerint ez a hullámzás hozzátartozik az egyház belső dinamikájához, de az egyensúlyt a befelé mutató irányba nekünk kellene megfordítanunk. Aki eltávolodik, annál még megvan a remény, hogy vissza is térhet.8 Jól tudjuk azonban, hogy olykor minden erőfeszítés ellenére visszaesés mutatkozik, máskor pedig, talán egy új lakónegyedben, ahol azonos korúak élnek, váratlanul fokozódik az érdeklődés és egy buzgó lelkipásztor igazi, egymást segítő, élő közösséget teremthet Höffner bíboros, a reménykedő főpásztor szerint a válság ma még gyógyítható,8 de tudatosan kell vele foglalkoznunk. A részieteket összefoglalva az eltávolodásnak két főtényezőjét emelhetjük ki.9- 1. A mai ember maga formálja életét, terveit és döntéseit másokkal is el akarja fogadtatni (családdal, társadalommal, egyházzal). Tehát előbb cselekszik, és azután várja annak elismerését, törvényesítését (legitimáció). — 2. Mivel a nagycsalád támasztéka megszűnt, ezért az emberek külső környezetükben keresik a tájékozódási és a védettségi támaszpontokat. A távolállókban is megmarad életük igazolásának igénye, valamint a teljesebb bizonyosság-biztonság keresése. Mivel a technikai ismeretek önmagukban nem adnak kultúrát, az illetők keresésükben rendszerint nem tudják elválasztani az igazi vallásosságot a hiszékenységtől. Tapasztalhatjuk, hogy ma egyre-másra újjáélednek az eretnekségek és a népi babonák. — Sokan az asztrológiában bíznak és sorsdöntőnek tartják horoszkópjukat. — Mások önerőből akarják megoldani a fenti kérdéseket, ezért állandóan „lelkiznek”. De a hosszas önértelmezési kísérlet végül is pszichés zavarokhoz vezet. - Ismét mások megtartják a tetszetős elemeket a kereszténységből (néhány szentnek a tiszteletét, keresztelési, esküvői temetési igényt), a többit viszont mellőzik. Ök az ún. válogatós keresztények. Ezekből a példákból is látható, hogy a távolállók többsége nem mondható nem hívőnek. Bár sok mindenben nem azonosulnak az egyházzal és csak; időszakos kapcsolatot tartanak vele, vagy éppen csak lélekben rokonszenveznek, de él bennük a szolidaritásnak valamiféle maradéka. Az egyházhoz tartozást Höffner bíboros ezért találékonyan csigavonallal szemlélteti. A belső tagok közvetlenül, az egyház kegyelmi eszközeivel kapcsolódnak Krisztushoz, a többiek ezekből kevesebbet igényelnek, de a keresztség jegyében kapcsolatban maradnak az egyházzal. Az eltávolodás mégsem veszélytelen, mert ha ez nemzedékeken át így folytatódik, végül is hitetlenséghez vezet.10 Nyitottság é$ készenlét a döntésre Az eitávolodottak esetében a lelkipásztor szinte állandó döntés elé van állitva, hogyan értelmezze az adott esetre az egyház tanítását. „A teológia a lelkipásztorkodásért van!” - Kari Rahnernek ezt a tételét a lelkipásztornak kell tettekre váltania. Először is önmagával tisztázza, majd munkatársaival is közli, hogy köznapi esetekben vagy nagyobb kérdésekben hogyan kell dönteniök.11 Itt csak néhány kérdést tudatosítunk': Mi legyen a felfogásuk a vasárnapi istentisztelet kötelezettségéről? — Vajon az alappasztoráció az egyetlen feladata-e a plébániának? — Hogyan tartson a lelkipásztor jó kapcsolatot az egyházközségi csoportokkal, főleg azokkal a kiscsoportokkal, melyek egyre jobban önállósulnak, vagy talán már a hatáskörén kívül is működnek? — Vajon tud-e megtapasztalható istenélményt nyújtani az erre várakozó híveinek? — Az egyházjog szerint tisztáznia kell az egyháztagság mivoltát és annak gyakorlati megvalósíthatóságát. — Mennyire jogos erkölcstanilag, hogy bárki egyénileg és kötetlenül élje meg kereszténységét? — és hol van ebben a személyes szabadságnak a határa? — Végül figyeljen arra az egzisztenciális kérdésre, amit ma olyan gyakran és szívesen éleznek ki: mi a fontosabb, hogy az egyházzal békességben éljek — vagy inkább az egyház segítene abban, hogy életem sikeres legyen? Ezek a közel sem megoldott kérdések végül így vonhatók össze: Mi a helye a lelkipásztorkodásban az egyes embernek? Mi az egyház igazi feladata? — Éppen az eitávolodottak érdekében kell szembenézni a válasszal: Az ember nem lehet többé „tárgya” a pasztorációnak, hanem „alanya" és egyben „részese". Az a lelkipásztor, 35
