Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zerfass, Rolf - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lelkipásztor mint sebekkel borított orvos
II. A sebekkel borított orvos messiási legendája A lelkipásztorkodás, ha úgy tekintjük mint a másik ember kísérését akkor, amikor átlép a mából a holnapba, messiási vonásokat mutat. Mert miről lehetne szó másról, mint hogy éppen azokban a nyitott döntési helyzetekben, amelyekkel a ielkipásztorkodás szembetalálkozik, helyet adjon Isten uralma betörésének, amely uralomban gyökerezik minden emberi fölszabadítás és megváltás. Ezért mindaz segít a lelkipásztori szolgálat megértésében, amit a bibliai hagyomány a Messiásról mondani tud. „Josua Ben Lévi rabbi találkozik Illés prófétával. Megkérdezi Illést: Mikor jön a Messiás? — Illés: Menj, kérdezd meg magad I — Josua: Hol találom? — Illés: Ott ül a város kapujában! — Josua: Miről ismerem meg? — Illés: A szegények között ül, sebekkel bontottan. A többiek mind egyszerre veszik le minden sebükről a kötést, aztán újra bekötözik sebeiket. Ö azonban mindig egyszerre csak egy sebéről veszi le a kötést s aztán rögtön be is köti újra Ugyanis azt gondolja: Hátha szüksége lesz rám valakinek! Mindig készen kell lennem, hogy ne veszítsek el egyetlen pillanatot sem!"3 Ennek a Messiás-képnek a gyökerei messze visszanyúlnak az ószövetségi tradícióba: Miután megtapasztalták a száműzetés rettenetét és megtisztultak benne, már nem az égből várják a Messiást, hanem Juda legkisebb törzséből; Sión lánya nehéz terhességgel hordja ki (Mi 5,2—4), ő a fájdalmak férfia, ismeri a betegséget (Iz 53,3). Ha a lelkipásztor Jézusnak, a Messiásnak a művét akarja gondozni, ezt nem teheti jó egészségben, az éq felhőiből vagy a templom lépcsőjének a tetejéről. Kell, hogy ott találják a város kapujában, a szegények között; kell, hogy megossza velük „örömüket és reményüket, szomorúságukat és félelmüket” (Lelkipásztori Rendelkezés 1.). Mivel megosztja életüket, hordozza azokat a sebeket is, amelyeket az élet üt. És neki is ugyanúgy kell törődnie a saját sebeivel, mint nekik a magukéival. 1. Komolyan kell vennem a saját sebeimet. Amelyik lelkipásztor azt hiszi, hogy erre nem ér rá, vagy hogy ezt ő nem engedheti meg magának, az becsapja önmagát. Saját sérüléseink vizsgálata, a saját határainkkal való találkozás elengedhetetlen feltétele a lelkipásztori szolgálatnak, amint ezt C. G. Jung hangoztatta nyomatékosan: „Hogy megvendégelem a koldust, hogy megbocsátok annak, aki megbánt, sőt Krisztus nevében még az ellenségemet is szeretem, ez kétségtelenül az erényes élet magas foka. Amit testvéreim' közül a legkisebbnek tettem, Krisztusnak tettem. Ha azonban rájönnék, hogy az összes között a legkisebb, minden koldus közül a legszegényebb, bántalmazóim közül a legpimaszabb, sőt maga az ellenségem is itt van önmagomban; ha rájönnék, hogy én magam' is rászorulok önmagam jóságának az alamizsnájára, hogy én vagyok önmagam számára az az ellenség, akit szeretnem kell - akkor mi lesz? Akkor általában a feje tetejére áll az egész keresztény igazság, akkor egyszerre nincs már se szeretet, se türelem, akkor egyszerre odakiáltjuk a bennünk levő testvérnek ,Ráka', akkor elítéljük magunkat és dühösek vagyunk önmagunkra. Kifelé mindebből nem mutatunk semmit. Letagadjuk, hogy valaha is találkoztunk volna azzal, aki a legkisebb közülünk. S ha Isten maga lenne is az, aki ilyen megvetésre méltó alakban lép oda hozzánk, ezerszer megtagadnánk őt, mielőtt egyáltalán elkukorékolná magát akár egy kakas is. Aki a modern lélektan segítségével nem csupán a pacienseinek a kulisszái mögé tekint be, hanem először is a saját kulisszái mögé — és ezt minden lélekgyógyásznak meg kell tennie, ha nem akar naiv csaló lenni —, annak be kell vallania, hogy a legnehezebb dolog, sőt egyszerűen lehetetlen elfogadnia önmagát nyomorúságos mivoltában. Már a puszta gondolatától is kiveri a félelem verítéke. Ezért aztán habozás nélkül és élvezettel húzza elő az ember a komplikáltabb dolgot, ti. azt, hogy nem akarunk tudni önmagunkról, inkább nyüzsögve törődünk másokkal, mások nehézségeivel és bűneivel Ott olyan szemmel is látható erények integetnek, amelyek jótékony módon becsapják a többieket is, de az embert magát is. Az ember - hál’ Istennek - elfutott önmaga elől."4 A saját sérüléseinkre fordított figyelmet nem szabad kényeskedésnek bélyegezni; hiszen nem választ el a másik ember fájdalmától, hanem inkább összeköt vele, mert elvágja a nyüzsgésbe való menekülés lehetőségének az útját, odakényszerít a döntés elé, amitől — ha becsületes lelkipásztor vagyok — senkit sem kímélhetek meg: Menekülés vagy helytállás?5 A saját sebeinkre való odafigyelés nem áll ellentétben a mások sebeivel való törődéssel, hanem összefügg vele. Ezért veszi le a Messiás mindig csak egy sebéről a kötést. Saját sebétől indul el mások sebei felé. 2. Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős. Hogyan játszódhatik le ez a lelkipásztor19
