Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Zerfass, Rolf - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A lelkipásztor mint sebekkel borított orvos
ban? Hogyan nyílhat meg saját szenvedéseinek a megtapasztalása során mások szenvedései előtt? Nyilván nem úgy, hogy valahányszor találkozik mások szenvedésével, a saját szenvedéséről kezd beszélni: „Olyan deprimált vagyok! — Ó, tetszik tudni, tavaly tavasszal nekem is depresszióm volt!” Ez azt jelentené, hogy a saját sebemről veszem le a kötést éppen akkor, amikor a másik ember akarja megmutatni a sebeit. A másik ember gyászmeséjéhez hozzáteszem a magamét, a másik kishitűségéhez a magam kishitűségét - és a horizont mind szűkebb lesz. A mások fájdalmának a saját sebünk oldaláról való megközelítése éppen nem azt jelenti, hogy felüietesen kicseréljük az éppen aktuális panaszainkat és problémáinkat; hanem kitartó akaratot kíván tőlem annak meglátására és elfogadására, hogy aktuális fájdalmam, jelenlegi szenvedésem olyan mélységből fakad, amelyben része van minden embernek: a teremtmény egzisztenciájának, a teremtmény törékenységének és megtört voltának a mélységéből. Csak akkor tudok segíteni embertársaimnak is, hogy szembenézzenek ezzel a mélységgel és a szakadék fenekéről elindulva keressenek új utakat, hogy megtanuljanak bánni a saját bajukkal, ha van bennem bátorság ahhoz, hogy önmagam esetében is leereszkedjem ebbe a mélységbe A lelkipásztor feladata — ellentétben az orvossal — elsősorban nem a fájdalom csökkentése. Sőt el kell mélyítenie a fájdalmat, míg elő nem tűnik a mélység, amelyből elindulva megkezdődhet az igazi gyógyulás. Annak az édesanyának, aki kisgyermeke elvesztését panaszolja, nem teszünk szolgálatot azzal, ha rámutatunk, hogy van két másik nagyszerű, egészséges gyermeke. Csak akkor tud megbirkózni gyermeke elvesztésével, ha engedi, hogy ez a rettenetes esemény rányissa a szemét arra a tényre, hogy a halál minden pillanatban beköszönthet az életünkbe, s hogy a halhatatlanságnak a mindennapjainkban uralkodó illúziójával szemben ez az igazi realitás. Ebben az értelemben a lelkipásztori munka rendkívül igényes, konfrontativ szolgálat, mivel a szenvedőt szembesíti a valódi mélységekkel, amelyekből minden emberi szenvedés ered. Az ezekbe a mélységekbe vetett pillantás viszont nyilván csak ott lehetséges, ahol van remény.6 Éppen ezért nem mondhatunk le arról, hogy a lelkipásztor is megtapasztalja a szenvedést. Nem kell minden problémát, amit csak elébe visznek, neki magának is végigszenvednie, de kell, hogy legyen az életének egy olyan pillanata, amelyben szembetalálkozott az emberi egzisztencia elemi határaival. S ha akkor nem menekült el, hanem helytállt, akkor — és csak akkor — nem vesz erőt rajta a vakrémület a másik ember problémájának a láttán. Ha már nem fél a saját szegénységétől és megtört voltától, félelem nélkül fordulhat a másik zűrzavara felé, s személyében a remény eleven jelévé lesz. A lelkipásztor félelmet nem ismerő személye elől kitér a vakrémület, most már egyszerűen nem tart mindent a hatalmában a félelem, kisarjad a remény Ezért saját gyöngeségünk nem mankó, hanem a lelkipásztorkodásra való alkalmasságunknak az egyik jele, amelyikkel Pál annyira dicsekszik (2Kor 11,30), s amelyért olyannyira hálás, mert elsegítette erre a felismerésre: Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős (2Kor 12,10). A lelkipásztor nem térhet ki a saját szegénysége elől, ha1 el akar jutni a paradox felismerésre, hogy az ilyen szegénység boldog szegénység (Mt 5,3). Ezért látja Pál Abrahámban és Sárában, a gyermeknemzésre már nem képes két öregben, a hivő ember ősképeit, akik megtapasztalják, hogy Isten a gyöngeségeinkben mutatkozik annak az erősnek, „aki életre kelti a holtakat és létre hívja a nem létezőket" (Róm 4,17). Azért „dicsekszünk szenvedéseinkkel, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szere- tete" (Róm 5,3-5). Ezért minden keresztény közösség gyógyító miliő. Nem mintha minden seb ellátást nyert volnö benne és megszűntek volna a fájdalmak, hanem mert abban minden sérülés és gyöngeség új növekedés lehetőségévé válik és olyan ajtóvá, amely új perspektívákat tár föl. „Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,26-28). Mert azt, aki fölkeres bennünket, nem kímélhetjük meg Istenért attól, hogy végigjárja a saját gyöngeségeit, a magunk életrajzában található törések elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy alkalmasak legyünk a lelkipásztorkodásra. 3. Most vagy soha. Mindezt be tudjuk látni, mégis képesek vagyunk elmulasztani azt a pillanatot, amin minden múlhat. Amíg a Messiásban, aki mindig csak egy sebről veszi le a kötést, hogy rendelkezésre tudjon állni, csak az önzetlenségét csodáljuk, még nem értettük meg a történetet. Ő nem mindig ugrásra kész. De mindig kész arra, hogy fölugrasszák. És ezen múlik minden, ahogy az elbeszélés befejezéséből is látjuk: „Amikor Josua rabbi eljutott a Messiáshoz, azt mondta neki: — Béke legyen veled, mesterem és tanítóm! — A Messiás azt felelte: Béke legyen veled is, Lévi fia! 20
