Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Szolgálatot vállalni a szeretetben
oly nagy visszhangot keltő evangéliumi idézet: ,,Nincs emberem” (Jn 5,7), vagyis „Nincs, aki segítségemre sietne". Az irgalmas szamaritánus példája a legemlékezetesebb ebben a tekintetben (Lk 10,29—37). Nagy Ferenc S. J. egyéni hangon dramatizálja az útszélen cserbenhagyott, kifosztott és félholtra vert utas vallomását a gyógyulás után (amiről az Evangélium nem beszél): „Rám talált nyomorúságomban, önmagára ismert bennem, megszánta bennem hasonmását. Nem töprengett azon, ki illetékes segíteni, talán nem is ő, hanem valaki más. Volt ideje rám, gondjaiba vett, talpra állított, kockázatot vállalt értem, áldozatot hozott megmentésemre. Érdektelenül segített meg, nem volt haszna belőlem, nem kapott tőlem érdemleges viszonzást . . . jótettével nem kívánt megvásárolni." Megtaláljuk ebben a példabeszédben a szeretetszolgálat valamennyi lényeges ismertetöjelét. A hiteles Krisztus-követő a lényeget megtanulhatja az Evangéliumból, de az alkalmazás mindig is igénybe veszi a segítő szeretet kreativitását. A hagyományos hét testi és hét lelki jócselekedet mai értelmezését a korszerűségnek főként három alapvető szempontja határozza meg: az antropológiai és társadalmi tudatszint, meg az adott történelmi, környezeti szituáció. Szabadságunkkal tehát szeretetünk is „szituált”. a) Korunk antropológiája testi-lelki mivoltunk bensőségesebb összetartozását emeli ki a személyiség egységében. Logikus, ha ma nem választjuk mereven ketté az irgalmasság cselekedeteinek „testi" és „lelki” formáit. Az irgalom tetteiben egész valónk részt vesz, és a rászoruló egész valóját akarja segíteni, fölemelni. Ezt érzékelteti az új kifejezési mód: „az irgalmasság emberséges, vagy humánus cselekedetei” elnevezés. b) Korunk társadalmi tudatszintje jól felismerhető változásokat tükröz az elmúlt korokhoz viszonyítva. A változások pedig egyre újabb helyzeteket teremtenek. A legjellemzőbb az, hogy az irgalmasság hagyományosan értett fogalmai, tettei közül jó néhány intézményessé vált, s része lett a társadalmi igazságosságnak. Egyidőben visszhangot is keltett az erkölcsteológia körében, hogy amit szeretet címén (ex charitate) tekintettek a múltban illetékesnek, azt a jelen és a jövő egyre inkább a jog szerinti igazságosság (ex justitia) címén követeli meg (étel-ital, betegek, öregek gondozása, szervezett és kispénzűekre is tekintettel levő vendéglátóipar, kórházak, szociális otthonok stb.). Mindez azonban ma már higgadtabb értékelésre int. A növekedő tapasztalatok sokasága igazolja, hogy a jog és az igazságosság mennyire rászorul ma is a szeretetre. „Mert bármilyen formában valósul is meg az igazságosság . . . szüksége van arra, hogy a szeretet 'helyesbítse'.” — mondja II. János Pál pápa idézett körlevelében (II. 87.). Vegyük példának a jól fölszerelt szociális otthont, amely meleg emberi környezetet biztosít a magára maradt öreg apának, édesanyának. Emberség nélkül az sem válhatik otthonossá. Arról nem is szólva, hogy nem képes gyógyítani azt a sebet, melyet azok az idős emberek kaptak, akiket gyermekeik nem látogatnak, s levelet sem Írnak nekik. Mert aligha van a történelemnek rettenetesebb vádirata, mint az a levél, amit egy elárvult, magára hagyott idős asszony fogalmazott, amikor maga volt kénytelen levelet írni végsőkig közönyössé és érzéketlenné vált felnőtt gyermekei nevében — önmagának .. . c) Korunk történelmi szituációja új helyzeteket teremt a cselekvő szeretetszolgálat számára. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek hetes száma tehát csupán jelképes érvényű. Az intézményesítés két legnagyobb szabású vállalkozása: az éhség és szomjúság világméretű támadásai ellen szervezett tudományos kutatások és a nagy koncepciójú társadalmi segélyakciók formájában való küzdelem, amely a gyógyszerellátásra és bizonyos betegségek leküzdésére is irányul. De fölöslegessé teszi-e bármiféle nagyszabású nemzetközi vállalkozás az Albert Schweitzerek és Teréz anyák hősiesen humánus szeretetszolgálatát? Az új helyzeteket a tér és idő metszöpontjai határozzák meg a szeretetben szolgálatot vállaló emberiesség számára. Az ember segélykiáltása egyben Isten hívása is. ö „nem szavakkal szólít, hanem . . . körülményekkel, a valósággal” — fogalmazza meg ezt Ernesto Cardenal. A „foglyokat kiváltani” hősies cselekedetnek számított a maga idejében, különösen, ha valaki magával cseréltette ki a gályarabot. Századunkbeli visszhangja ennek, Kolbe atya önfeláldozó személycseréje, amikor maga vállalta az éhhalál rettenetes ítéletét fogoly társa helyett. Ez a helyzet azonban egészen kivételes. Nagyon jellemző szituációkat kínál viszont a mi korunk az önkéntes emberszolgálatra, például a környezetvédelemmel kapcsolatban. S Budapesten típusos eset, hogy megfelelő anyagi bázissal rendelkező, talán már ágyhoz kötött idős emberek sorsa olykor egészen megrendítő. Egyszerűen „nincs emberük", aki hozzásegítené őket — volna módja még a megfelelő ellenszolgáltatásnak is —, hogy eljussanak a szociálisan már intézményesített szeretetotthonba. Mert valakinek el kell intéznie azt is, hogy az ilyen szegény, magukra maradottak ügyét egyházi vagy társadalmi szinten elintézzék. Röviden: ki intézi el, hogy elintézzék? Ki segíti a házasság céljából egymást keresőket, hogy egymást minél kedvezőbb statisztikai arányban meg is találják? Ki gondoskodik arról, hogy a főváros többlakásos házaiban megfelelő lakótársi kapcsolatok is kialakuljanak? Az 13
