Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Tanúságunk Jézus szeretetéről
intézmény önmagában csupán keret, amit meg kell tölteni — többek között szívvel is. Annak pedig sem a robot, sem a jogi személy nincs birtokában, csak a konkrét ember, aki ott van a segítségért kiáltó körülmények helyszínén, és akinek érzéke van az emberi élet könyörgésének ultrahangjai iránt. — Az adott kor adott körülményeinek tér-időbeli metsző- pontjában vállalni a szeretet szolgálattételét. Ez az, ami lélegzetközelbe hozza az Evangéliumot és megtapasztalhatóvá teszi Isten jelenlétét. ,,Mert az ember annyira közeledik Isten irgalmas szeretetéhez, amennyire saját szívében irgalmassá formálódik a felebaráti szereret" — mondja II. János Pál pápa (i.m. 82.). A szolgálat az ember nagy próbatétele, világnézeti hovatartozásától függetlenül. Mert hiszen az ember iránti tisztelet elfogadott közös nevezője a világnézetek párbeszédében. Ugyanakkor a nagykorú etikai magatartás, a hiteles humánum fémjelzöje is, önzésünk föl- oldója, forró indulataink határozott tekintetű és biztos kezű idomára. Emberi életpályánk egésze iginösíthető úgy, mint út az önzéstől a szolgálatig. Aki ezt az utat járja, s annak emelkedőin megfelelő szintre jut, az „anonim keresztény" módjára is lehet hiteles Krisztus- követő. A szolgaiság lealacsonyítja az embert, a szolgálat vállalása viszont fölemeli. A pápa vállalja régi keletű címét, amely rangja is egyben: „Isten szolgáinak szolgája". A miniszter vállalja, hogy címében egy állam magas rangú „szolgálattevője" legyen. A hivatásként vállalt szolgálat emeli az egyházi vagy társadalmi „státuszt" a személyi érték üdvösség-horizontú rangjává. Ennek teológiáját fogalmazza meg Szent Ágoston, amikor így ír: „Aki a nép elöljárója akar lenni, annak tudnia kell, hogy sokak szolgálatában áll. Ebben azért nincs semmi lealacsonyító, mert a mindenki Ura nem tartotta méltóságán alulinak, hogy mindenkinek szolgáljon." Irodalom: II. János Pál: Dives in misericordia enciklikája. Bp., 1981. Szent István Társulat — K. Rahner: Preis der Barmherzigkeit, Schriften. VII. 259—264. — B. Häring: Frei in Christus, III. 1980. Herder, 400—461. — L. Boros: Heute Christ sein, 1978. Herder, 71—114. — Lexikon der ehr. Moral, Barmherzigkeit. Wien, 1976. 79. — J. Gründel-V. Eid: Humánum. Düsseldorf, 1972. 230—245. — Szolgálat 5. 25. 50. sz. Széli Margit TANÚSÁGUNK JÉZUS SZERETETÉRÖL „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket" (Jn 15,12). Ennek az „a h o g y"-nak, a keresztény közösségi szeretet megfelelő módjának teológiai alapjait szeretnénk bemutatni. A csaknem húsz éve megjelent „Egyház a mai világban" lelkipásztori rendelkezés kezdő szavai magukba foglalják ugyan a lényeget, de a diakónia teológiáját részletesen napjainkban kezdik kidolgozni. Hála a Gondviselésnek, a gyakorlat jóval megelőzi az „elméletet". „Az az öröm és reménység, fájdalom és szorongás, ami a mai embereket, főleg a szegényeket és szenvedőket eltölti, az Krisztus tanítványainak is öröm és reménység, szomorúság és gond ... Ez a közösség mélyen atérzi, hogy valóban bensőséges kötelék fűzi az emberi nemhez és egész történelméhez" (GS 1. pont). A keresztény diakónia jelentése A keresztény diakónia a cselekvő evangéliumot, a tettekkel megvalósított örömhírt jelenti, amivel bárkit megnyerhetünk Isten Országának. A „diakónia" eredetileg a sivatagon, a „homokon át" vezető utat jelentette, amely az életmentő oázis, az üdvöt hozó vízforrás felé vezet. „Diakónia" tágabb értelemben tehát az úton levők szolgálata, erősítése ahhoz, hogy eljussanak az üdvösségre. Nem valami általános humanizmusról van itt szó, hanem arról az em- berszeretetröl, aminek Krisztus példája nyomán minden keresztény életében meg kellene nyilvánulnia. Egyszerűen szólva, a diakónia az a szolgálat, amivel keresztény élettormánkat tetteinkkel tehetjük hitelessé. Mégsem jelent pusztán gyakorlatot, mert cselekvésünk lelkű- letét csak ismételt megfontolások, elmélkedések árán őrizhetjük meg. Hogy szeretetünket a helyes cselekvés útjára vezessük — és ne puszta fellángolás vagy belső igényünk, esetleg rajongásunk ötletszerű kielégítése legyen —, ahhoz állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy mi is mindent ajándékba kaptunk. Valójában hogy mit jelent ez, csak a végső teljességben tudjuk meg, amint Szent Pál mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt" (lKor 2,9). 14
