Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)

1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kipke Tamás: Akik utat tévesztettek

hogy súlyos koponyasérülést szenvedtem. Hónapokig feküdtem kórházban, az orvosok találtak más bajt is, ráértem gondolkozni. Lehet, hogy ez lett a vesztem?

— Mintha valami megvilágosodásom támadt volna. Láttam azt a kis nyámnyila kölyköt, aki huszonötévesen is csak álmodozik, hogy majd felnőtt férfi lesz. Aztán láttam azt a kis nyámnyila alakot, aki néhány egyetemi sikertől és néhány felszínes könnyű nő kegyeitől, némi alkohollal átitatva azt hitte, hogy már nem kis nyámnyila alak. És közben egy senki lett . . . Vagyis inkább arról van szó, hogy nem lettem képes valakivé válni. Férjnek, társnak csapnivaló voltam. Látnom kellett, hogy a munkámban se viszem semmire: abból élek, ami még az egyetemen rámragadt. Ki vagyok én egyáltalán . . .?

Innentől aztán felgyorsultak az események dr. F. N. életében. A kórházban egy emelettel följebb működött az alkohol-elvonó osztály. Az ott kezelt betegek rendszeresen csempészték be a szeszt, egyikük ismerős volt, így hát F. N-nek is jutótt. Itt a kórházban tudatosodott benne először, hogy kialakult nála az alkohol-függőség. Utolsó erőit összeszedve önként jelentkezett elvonókúrára.

— Ott aztán teljesen rászoktam az italra. Ügy éreztem, a kör bezárult. . . Ahogy kikerültem a kórházból, visszaköltöztem a városba, albérletbe, hamarosan elváltunk. Dolgoztam, de egyre megbízhatatlanabbul, nem érdekeltek a nők sem. Ittam, csak és kizárólag ittam. Még jól kerestem, de már kölcsön kértem, halmozódtak az adósságok. Hagytam mindent, hadd történjék, aminek történnie kell.

— Már ócska lebujokba jártam. Ott találkoztam egy baptista lelkésszel. Fizetett és beszélt. Azt hittem, rendes szesztestvér, de aztán kiderült, hogy „kocsmapasztorációt" végez. Merthogy egyre kevesebbet fizetett és egyre többet beszélt. Volt úgy, hogy egyáltalán nem fizetett, elvitt sétálni, és beszélt, beszélt, úgy kellett kilopjak a zsebéből egy ötvenest. Persze észrevette; másnap mondta is, hogy Jézus ezt is megbocsátja . . . ..Szenvedélycseréről" beszélt. Hogy ne az alkoholba meneküljek, hanem Jézushoz, ö legyen a szenvedélyem . . . Ez a lelkész akkora hatással volt rám, mint még soha senki, és azóta se . . . Emlékszik, ekkoriban találkoztunk . . . Nos, aztán önként jelentkeztem Nagyfára, ami egy börtön jellegű elvonóintézet. Az ellenségemnek se kívánnám.

— Ez a lelkész jött hozzám látogatóba, én is hozzá utaztam, ha szabadságot kaptam Nagyfáról ... Az idős apjával élt, családja nem volt. Hozzám nagyon ragaszkodott. Ma már úgy gondolom, azért, mert hát én voltam az ö nagy missziója. Mindenesetre rengeteg önzetlenség volt benne. Én meg kapaszkodtam belé. Es érdekelni kezdett az a Jézus is, aki ilyenné formálja az embert, hogy még én is fontos lehetek neki. Olvasgattam a Bibliát, meg a tőle kapott vallásos könyveket, később egy-két benti sorstársnak is olvastam belőlük. Rajtam keresztül ö most már azokat is pasztorálta. Fantasztikus volt! Egy kortyot sem ittam. Ha bármi bajom volt, beültem a vécére, bezárkóztam, fölhúztam a lábam, ne lásson a felügyelő, ha benéz, elővettem a Bibliámat és olvastam, olvastam, imádkoztam.

— Mikor a harmadik infarktusába belehalt, én olvastam tovább a Bibliát a társaimnak is. Most még több odaadással, őhelyette, őérte is. De rettentően hiányoztak a vele való beszélgetések. Kezdtek rutinszerűvé válni a bibliaolvasások, nemigen tudtam válaszolni a sorstársak kérdéseire, hát én is bizonytalanabb lettem. A sok megaláztatást, amiben ott az embernek része van, egyre nehezebben viseltem. Egyszer aztán éjjel már nem bírtam tovább, fölráztam a Beszerzőt (ö csempészte be a pálinkát), és megittam két deci barackot. Lassan feloldódott a szorongásom, valami édes nyugalom szállt meg. Tudtam, azonnal tudtam, hogy visszaesetem.

— Időben kikerültem Nagyfáról. Dolgozgatok, iszogatok, némi eufémizmussal szólva . . . Nem tudom, lehet-e rajtam segíteni. S kell-e egyáltalán ... Itt tartok . . . Tudtam valami érdekeset mondani?

3. (Magnetoton-lelvétel. Enyhén remegő íéríihang):

— Kedves Barátom. Biztos vagyok benne, hogy megdöbbenéssel és megrendüléssel hallottad a hirt, és nem tudsz szavakat találni, mint ahogy most én sem, amikor néhány órával tragikus tettem előtt neked számolok be arról, hogy az én életem miért ért így véget. Ismersz annyira, hogy egész életemben a másoknak való örömszerzés volt a vezérfonal. Nem tehetek arról, hogy úgy látszik, a mi szakmánkban és ebben a mai világban ez kevés. Nagyon sajnálom, amit csinálok, tudom, hogy megbocsáthatatlan bűnt követek el nagyon sok emberrel szemben . . . Kérlek, mentsél föl mindenki előtt. Én téged tekintettelek a legjobb barátomnak, s remélem én is nálad ezek közé tartoztam. A kis fiaimat, kérlek, erőd szerint támogasd, főleg abban, hogy ismertesd meg velük, milyen ember volt az apjuk. Gyenge ember volt, de azért megpróbált mindent, ami tőle tellett. Hát ennyi telt, amiről nemcsak ő tehet . . . Tudom, hogy ez hatalmas tragédia, de még mindig jobbnak tartom ezt, mint megalázóban, teljesen magamra maradva vergődni az életben . . . Amihez én értek, az a szakmám, s abban mondtam csődöt, amikor hosszú-hosszú éveken át szakadatlanul csak dolgoz59