Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gaizler Gyula: Jó élni? - hogyan? - meddig?
valóság!" (Préd 1,2). Vanitatum vanitas. Jézus azonban nem állít válaszúira, hanem mindkettőt megígéri, csak a sorrendet fordítja meg: . . elsősorban az Isten országát keressétek, és ezeket mind megkapjátok hozzá" (Mt 6,33). De hol keressük? Magunkban, mert bennünk van? Vagy legalább is lehetne? Vagy köztünk — mint az új fordítások írják? Netán a köztünk élő névtelen szentekben? Egy bizonyos: ha ezt az első feltételt megpróbáljuk manipulálni, látszólagosan átélni, megbosszulja magát. Nem hiába mondja Jézus az írástudókról: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk" (Mk 12,40). De sokat hallunk ma az „írástudók felelősségéről" — minden irás-tudó felelős! „Legyetek tökéletesek . . ." Csak úgy általában? — szépek, jók, igazak? „amint a mennyei Atyátok is tökéletes" (Mt 5,48). De ki látta az Atyát? Milyen? „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk" (Jn 14,8). Jézus válasza ma is döbbenetkeltö: „Aki engem látott, az Atyát is látta" (Jn 14,9)! Ilyent valóban nem mert még mondani ember, embernek fia, csak az Emberfia! — A világ szerkezete olyan, hogy áldozat nélkül nincs igazi eredmény. Fel kell venni a keresztet, meg kell tagadnunk önmagunkat (Mt 16,24) akkor is, ha sporteredményt akarunk elérni, jól akarunk vizsgázni, vagy lakásra gyűjtünk. Csak arra vigyázzunk: ,,. . . mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot, de maga elpusztul, vagy súlyos sérelmet szenved" (Lk 9,25). Milyen ismerős: hallunk olyanokról, akik befejezték nyaralójuk építését, klinikájuk átépítését, kibővítését, és szívinfarctust kaptak. Már orvosi szakkifejezés is van erre: VIF szindróma (villa ipse facta — saját házépítés). Szükség van valamilyen benső kiegyensúlyozottságra, újjászületésre. „Hogy születhetik valaki, amikor már öreg? — az agyerei is esetleg már szklerotikusak! Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újra szülessék?" (Jn 3,4). Az érvek és ellenérvek nem újak tehát. A válasz is ősrégi, de mennyire modern — minden valamire való pszichológus ir hasonlót: „Ami testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek” (Jn 3,6). Általános emberi, de mégis keresztény specifikum, ha meg is akarjuk valósítani. Mit tehetünk, ha észrevesszük, hogy lelkesedésünk, Lélekből születettségünk nagyon is ideig-óráig tartó? Nehéz órákban segíthet a körülöttünk levő társteremtmények serege. Vegyük észre, hogy szép az élet. Merjük másoknak is mondani. Urunk-bátyánk a Nap, és nénénk a Hold, fényes és drága szép. Assisi szentjének életprogramja csodálatosan időtálló, mint minden, ami igazán emberi is. Az „igazi" élet végén pedig ott áll a „boldog" halál, mely már nem a Rettenet: „De boldogok, kik magukat megadták Te szent akaratodnak. A második halál nem log fájni azoknak." (Naphimnusz) A Lélek, illetve a szél „ott fúj, ahol akar" (Jn 3,8). Hol a gazdag kereskedő házában, hol a szegény éjjeli menedékhelyén. Lehet, hogy a kápláni szobában, s lehet, hogy a püspöki irodában, vagy akár az Egyházügyi Hivatalban. A Lélek az összekötő erő. Ki-ki saját lelkiismerete — saját jól karbantartott, időnként megfésült lelkiismerete — szerint tud csak jól, boldogan élni. A Lélekre figyelve. — A ma embere kissé fanyar mosollyal mondja, „meg- bocsátóan": „Hát igen, azokban a régi időkben. Könnyen hittek, mikor csodák történtek, mikor ők még személyesen látták Jézust!" — Mit is válaszolt Jézus Tamásnak? „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek" (Jn 20,29). Mit mondhatunk a mai modern időkben? Történnek még csodák? Kis, személyes, esetleg „családi", és „valódi" nagy csodák? Sokan állítják. Csak agyrémek ezek? Már mi is alig hisszük? Zarándoklat Lourdes-ba, és visszafejlődik egy röntgennel kimutatott sarcoma, a legrosszabb indulaté betegségek egyike. Emlékezzünk: Jézus csodáiról is kijelentették, hogy Belzebub segítségével viszi végbe azokat. Hát az ördög inkább tud csodát csinálni? Ma már neki sem hiszünk. Nincs más, mint amit kézbe foghatok, ami tárgy. Csoda-e, ha a tárgyakból akarunk többet, és még többet? Mit mondhatunk a hinni nem tudó (van-e ilyen) humanistának? Mindenki hisz valamiben, valakiben. Csak a „jóakaraté" emberhez lenne szavunk? A jóakarat is már az isteni hivó szóra adott válasz? „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy tartsanak bűnbánatot" (Lk 5,31—32). Egy nemzetség vagyunk, a földnek, Ádámnak fiai. Hogyan éljünk jól? Meddig érdemes élni? Ha nem hiszünk itt, ebben az életben, az élet értékében, miért akarnánk meghosszabbítani? Miért akarnánk utódot? Miért akarnánk élni — negyven, hatvan, száz évig, örökké?! Tudunk-e, merünk-e még mondani egymásnak valamit? A világ körülöttünk halni készül, és mi földbe ássuk kincseinket. Evangelizálunk-e még? Gaizler Gyula 56
