Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kipke Tamás: Akik utat tévesztettek
AKIK UTAT TÉVESZTETTEK Az emberi élet, az emberhez méltó élet: értelmes élet — fogadjuk ezt el axiómaként. Persze, hogy mitől értelmes az értelmes élet, az nem könnyű kérdés. És most nem is arra gondolunk csak, amit Babits írt: „Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert 'cél és értelem' emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi . . (örökkék ég a felhők mögött) — Babits, anélkül, hogy meg tudta volna nevezni élete értelmét, még vagy húsz évig élt e sorok írása után, alkotó tevékeny, általunk is nyugodt szívvel értelmesnek minősíthető életet. — S nem is arra a családanyára gondolunk most, aki azt vallotta, hogy az élete értelme: a gyerekei — s egy közlekedési balesetben elveszítette mindhármat. A gyász fájdalmából kilábalva dolgozott, betegeket ápolt, megszervezte az egyházközségi karitászt, „mindenkinek mindene" volt. A veszteséget egészen sosem heverte ki, de nem mondta, hogy értelmetlenné vált az élete. Igaz, azóta semmire sem mondta, hogy „ez az életem értelme". Mitől értelmes az élet? A kérdés akár gyermetegnek is mondható. Hiszen már egy alapfokú marxista szeminárium pedánsan megmagyarázza, hogy a közösségben közösen végzett munka, a magasabb rendű társadalom építése, stb . . . S már a kis katekizmusból is tudhatjuk mi, gya/ko/rló katolikusok, hogy az élet célja az, hogy „Istent megismerjük, szeressük s ezáltal üdvözöljünk". Minden, magára valamit is adó filozófia és világnézet szembenéz ezzel a kérdéssel, s (nem pusztán a fentebbi vulgarizált módokon) próbál válaszolni rá. Ám aki hallott már öngyilkos filozófusról vagy papról, az legalábbis némi kielégületlenséget érez a válaszok hallatán. Beiktathatunk persze különféle „magyarázó elemeket”, például, hogy „nem ismerjük a körülményeket", vagy hogy „lehetett pillanatnyi rövidzárlat” vagy hasonlókat. De ezek a magyarázgatások hatásukat vesztik, ha netán magunk kerülünk igazán nehéz, kilátástalan helyzetbe: amikor képesek volnánk fölmondani a tanultakat, ismerjük saját körülményeinket, jól tudjuk, hogy nem pillanatnyi rövidzárlat az, hogy meglegyint a „hagyjuk abba az egészet", a „semminek semmi értelme" gondolata, vagy az öngyilkosok búcsúleveleinek legtragikusabb sztereotípiája, hogy „elég volt". Aki került már ki hasonló hullámvölgyből (de csak akinek sikerült kikerülnie!), az hajlik arra a megállapításra, hogy az élet értelmére vonatkozó kérdésre csak akkor tudunk viszonylag kielégítően válaszolni, amíg nem lépi át a hétköznapi vagy magasröptű filozofálás körét. Amint igazi, életbevágó, egész lényünket érintő kérdéssé válik, nem tudunk kielégítő választ adni. Éppen akkor, amikor pedig a legnagyobb szükség volna rá . . . 1. L. H-né, született Cs. Éva. Harmincegy éves adminisztrátor, két gyerek anyja. Férjétől két éve elvált, de továbbra is együtt laknak: a gyerekek miatt, meg a férjnek nincs hova mennie. Az asszony pár napos megszakítással kétszer hat hetet töltött pszichiátriai osztályon. Gyógyszerrel elkövetett öngyilkossági kísérlet után került a kórházba. És most? — Most hazautazom, úgy értem, vidékre az anyámékhoz. És aligha fordul jóra valami is. Az ilyeneket, mint én, hívják pszichopatának — mondja keserű mosollyal. Vagyis nem vagyok beteg, csak „kóros személyiség". Az apa tisztes állást töltött be a két háború között: aztán hirtelen semmijük se maradt, aztán még annál is kevesebb: jött a kitelepítés, végül megtelepedtek az alföldi falucskához legközelebb eső kisvárosban. Áz apa belerokkant már a történelembe, mikor Éva, az egyetlen késői gyerek megszületett. Otthon az anya az „élni kell!" szellemét sugározta. Ez nagyjából azt jelentette, hogy a legkülönfélébb, jövedelmezőnek ígérkező munkákat végezte az idők során; ahogy lehetett, átjárogatott a szomszédos országba, vásárolt, csempészgetett, feketézett — jórészt ebből lett meg Pesten a ház Éváéknak. Éva hittanra járogatott, elsöál- dozó lett, majd úttörő, mint a korabeli többi gyerek. — Élni kell! Én folyton ezt hallottam. Anyám ezzel indult rövid romániai beszerző- vagy exportútjaira, ezzel az indoklással nem engedte, hogy bérmálkozzak. Pedig nagyon szerettem volna: igaz, valószínűleg csak a csinos, fiatal káplán miatt, aki akkor nagyon tetszett a tizennégyéves kamaszlánynak. — Élni kell! Évát hajtotta valami, talán e tanításnak valamiféle még torzabb imperatívusza. Gyakran elcsavargott, e tizenéves kori kirándulások utolsó állomása többször a legális vagy illegális abortusz volt. Élni kell, mondta magának két viharos házasság után, kezében gyűrögetve a papírt, melyen önként jelentkezett alkoholelvonó kezelésre. — Tulajdonképpen elmenekültem otthonról, bele az első, abból meg a második házasságba. Mindkét ex-férjem sietve távozott, mentve, ami menthető, önmagát. Igaz, én is folyton „úton" voltam. Hol festettem, hol amatőr színházat vezettem, máskor meg mint nő akartam 57
