Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gaizler Gyula: Jó élni? - hogyan? - meddig?
Megilletődve olvashatjuk a fiatalok optimizmussal és elszánással teli hitvallásait. Lelkesedésük mögött kevés még a tapasztalat. Romlatlan tisztaságuk mégis láttatni engedi azokat a célokat, amelyekért valóban érdemes élni, azt az isteni hátteret, amely egyedül teszi lehetővé az emberi, boldog életet. A felnőttek több harcot, több erőfeszítést, sikert és kudarcot láttak már. Tapasztalataikkal és imájukkal segíthetik a fiatalokat, miközben tanulhatnak is tőlük eszményeket és lelkesedést: „Hiszem, hogy Isten akarata vagyok, hogy élni érdemes, hogy az Ür az erőm, ha nem is értem mindig. Hogy Isten a megbocsájtás, hogy jeleket kapok, ha nem is látok, hogy egy kéz vezet, hogy Krisztus az élet, hogy az ember hitével mindent le tud győzni, hogy az embereknek kell az Isten, hogy halálom után kezdek igazán élni." „Hiszek a végtelen szeretetben, amely lehajolt és fölemelt, s megmutatta a helyes utat. Hiszek abban, aki kigondolt engem, s megadta a küzdés lehetőségét önmagam kibontásához.” — „Megértettem, hogy élnem érdemes, és van meghatározott célom; hogy az Űr vezet az úton." „Szeretném, ha mindig tisztában lennék azzal, hogy Isten szeret, és számomra is a legjobbat akarja; hogy mindig higgyem azt, hogy érdemes élnem, van célom. Szeretném magam teljesen rábízni Istenre, hogy ö vezessen, s a legkilátástalanabb helyzetekben se forduljak el tőle. Szeretném, ha olyan érzékeny lenne az antennám, hogy Isten minden adását venni tudja. Hiszek Istenben, aki egyenlő a tökéletes szeretettel." Lukács László JÓ ÉLNI? — HOGYAN? — MEDDIG? Lenni, élni jó! — vagy jobb volna nem lenni, nem élni? Ez a legalapvetőbb egzisztenciális kérdés, amit kinek-kinek tisztáznia kell önmagában, önmagával. Alapvető, sorseldöntő kérdés ez, mely nemcsak — vagy nem elsősorban — tudatos állásfoglalást jelent. Minden sejtünk részt vesz a döntésben. — Egyre többen vannak, akik a nemlétet választják. Vannak, akik egy csapásra ténylegesen véget vetnek az életüknek, mások lassan teszik ezt: elfutnak az élet elöl. Koffein, alkohol, narkotikum a határkövek. Ki az, ki soha egyiket sem próbálta? Ha ez az életirány, életvezetésmód tartóssá válik, minek kell az utód — legyen az testi vagy szellemi. Csak az értelmetlenséget szaporítjuk, az atombomba kiszolgáltatottjait? Az „egészséges" ember számára az elkeseredettség csak hangulat, pillanatnyi állapot lehet — de ki az egészséges? „Legyetek szentek . . . (Lev 19,2); „Legyetek tökéletesek . . ." (Mt 5,48). Évezredek óta hangzik a felhívás. „Nem az életet kell a legtöbbre becsülnünk, hanem a jó életet" (Platon: Kritón 60. o.). Hogyan kell hát „jól" élni? Számtalan megfogalmazása arra mutat, hogy csak a fenti általános felhívások bizonyultak állandónak, a részletek korszaktól, világnézettől, személytől függenek. Egy marad: ha lehet jól élni, akkor érdemes élni. Hogyan próbálja megközelíteni ezt ma az, aki hisz a végső célokban, a végső Értelemben, de benne él a mában, az értetlenség, érthetetlenség vonzásában? Az öngyilkosság, a deviáns életformák, az alkoholizmus, narkotikum-dependencia világszerte terjedő jelenségek, hazánkban különösen súlyos mértékűek, mint ezt legutóbb a vitaindító Czeizel Endre, majd Andorka Rudolf, Buda Béla és mások az Élet és Irodalom hasábjain részletezték. Az emberi élet értékének semmibevételét mutatja az abortuszok terjedése, egy olyan légkör kialakulása, amelyben lehetségessé vált, hogy a statisztika javítása céljából hagyjanak egy magzatot meghalni. Érezzük, hogy tennünk kellene nekünk is valamit. Mit tehetünk? Meg tudunk-e olyan elveket fogalmazni, amelyek nem hivő testvéreink számára is elfogadhatók, helyreállíthatják az emberi élet értékének becsületét? A problémátlan életöröm a gyermekek sajátja. Unokám bejön, elneveti magát, összecsapja a kezét. Másfél éves. örül az életnek. Másik 3 hónapos. Ha rámosolygok, visszamosolyog. „. . . ha . . . nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3), abba az Isten országába, amely „bennetek van" (Lk 17,21, Károli és Káldi ford.). Hogyan tűri azonbn a teljesítményre irányuló „Leistungsgesellschaft", hogy „Ne aggódjatok ... a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja" (Mt 6,34). Az elmúlt kétezer év alatt nem sokat okultunk ebből, bár manapság a pszichoszomatikus betegségek mögött egyre gyakrabban felismerjük a szorongást, a félelmet, a létbizonytalanságot. Igaz, felépítettünk egy technikai csodákkal diszített társadalmat. A jó életet ma a tárgyak birtoklása jelenti. Kinek mi. Cipő, jobb cipő, lakás, gépkocsi, még egy autó, még egy ház, még egy yacht, még egy gyár, még ... — még mi? Ez akarja pótolni a „Legyetek tökéletesek . . ." (Mt 5,48) felhívást? Ezt kell nekünk is követnünk? Vagy válasz- szűk a másik utat: lemondani mindenről, ami tárgy, mert „Hiábavalóság . . . Minden hiába55
