Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - KÖRKÉP - Boda László: A személyi kibontakozás mint életcél
(+1715) tanítását, amely voltaképpen a saját üdvösség motívumát kapcsolja ki valamiféle vegytiszta önzetlenség címén.4 Mert a megoldást egyes-egyedül az értékek összegezése kínálja. Képtelenség volna ugyanis csak a saját üdvösségemmel törődni, és ezen a címen az embertársi szeretetet elhanyagolni (ez fogalmi önellentmondás!). Ugyanakkor képtelenség volna mások üdvösségét a saját üdvösségem feláldozásával keresni, mert az éppolyan fogalmi képtelenség, mint az előbbi. A hibásan, önzésbe torkollóan értelmezett „önmegvalósítást", illetve személyi „kibontakozást" etikailag éppúgy el kell vetnünk, mint erkölcsteológiailag vagy a keresztény lelkiség szempontjából. Ebben azonban nem a szó és nem a fogalom a hibás, hanem az ember, aki azt értelmezi. Harwey Cox például joggal bírálja a modern amerikai lélekgyógyászat különböző irányait, amelyek „identitás" és „önmegvalósítás" címen túlságosan is az „én"-re, az „ego"-ra koncentrálnak. ’ Abraham Maslow, a neves pszichiáter egyenesen a keleti vallások felé fordul, mert azokban — így gondolja — az „én” feloldódik a személytelenben. De hát végül is ez volna az ember életcélja? Ezen az alapon azt a biológiai horizontú világnézetet is föl kellene értékelni, amely a faj megmaradását emeli ki az egyén megmaradása és értékelése rovására. Az „önmegvalósítás” kérdésföltevésére adott keresztény választ már nem lehet halogatni. S. R. Dunde a Stimmen der Zeit c. folyóiratban így fogalmazza meg a feladatot: „Mindenekelőtt utána kell járni annak a kérdésnek, hogyan hozható kapcsolatba az önmegvalósítás a megváltás örömhírével." Érzések helyett — érveket! Hogy az emberi személy értékekben való kibontakoztatása, más szóval az önmegvalósítás nem valami kártékony fogalom, hanem kifejezetten életcél és feladat, azt komoly érvekkel lehet alátámasztani, miközben elfogadjuk a fogalom félreértése és félremagyarázása elleni jogos kifogásokat. a) Első érv. Ma már a személyi fejlődés filozófiai értelmezése világossá teszi, hogy a helyesen értett önmegvalósítás voltaképpen az arisztotelészi „entelekheia" fogalmának erkölcsi következményeit vonja le.7 Amíg ugyanis a növények és az állatok adott körülményeik lehetőségein belül, biológiailag mintegy előre programozottan „megvalósulnak", addig az embernek kifejezetten antropológiai sajátossága és szabadságából adódó gyökeres erkölcsi feladata, hogy „megvalósítsa" önmagát; erre mutat rá többek között az egyébként hagyo- mánytisztelö Karl Hörmann, bécsi morálteológus." S ezt az embernek szabadsága és önrendelkezése birtokában öntevékenyen és felelősen kell elfogadnia mint életcélt. Sőt logikus következmény, hogy a legalapvetőbb erkölcsi elvek egyikeként úgy kell tekintenünk, mint a természetes erkölcsi törvény tételét, szoros kapcsolatban persze az ember közösségi létével, ilyen irányú elkötelezettségével, és transzcendens nyitottságával.'1 Súlyos félreértés tehát, ha az arisztotelészi értelemben vett személyi öncélúságot (en-telosz-ekhein) valaki önzésnek gondolja. Azt akarja ugyanis mondani ez a fogalom, hogy kibontakozásunk folyamata a személyre mint célra irányul, de ez csak közösségi dimenzióban, sőt az Istenre irányulás nyitottságában valósulhat meg. Nem jelent tehát egoista-autonóm életformát! Igazolja ezt egyébként lelkiismeretünk belső tapasztalata is. Mert sok jel mutat arra, hogy az életére visszatekintő ember mennyire átérzi a belső vádat, ha személyes volta értékekben való kibontakoztatását elmulasztotta, vagy ebben a tekintetben súlyos mulasztások terhelik. „Életünk útja telve van romokkal" — mondja erre vonatkozólag Bergson. De tévedés ne essék! Az ép lelkiismeret nem az „érvényesülést", a mindenáron való „önérvényesítést kéri számon, mert abban külső okok akadályozhatják az embert, olykor pedig kifejezetten az, hogy érvényesülése érdekében nem vállalja az erkölcsi megalkuvást. b) Második érv. A személyi értékekben való kibontakozás rokon kifejezését, az önmegvalósítást nem lehet gyanúba keverni a nyelvhasználat szempontjából sem. Az „ön" szócska ugyanis nem feltétlenül az önzés negatív értelmét tükrözi. Gondoljunk például az „ön-ismeret", „ön-értelmezés", „ön-vizsgálat", „ön-kiszolgálás", „ön-tevékenység", „ön-fenntartás" stb. szavakra. Ezek pozitív értelmet hordoznak. Negatív értelme van viszont az „ön-zés" szónak, az „ön-tetszelgésnek", az „ön-megváltásnak", sőt a (mindenáron való) „ön-érvénye- sitésnek" is. Persze az önmegvalósítással kapcsolatban jóval szerencsésebb a német nyelv, különösen ahogyan azt C. G. Jung, a neves mélylélektani kutató használja. Nála a személyiségfejlődés útja az, hogy önző „én"-ünktől (Ich) eljutunk igazi önmagunkhoz (Selbst).10 Így az önmegvalósítás igazi önmagunk megvalósítását jelenti. Teológiai értelemben annak az egyedi, senki mással össze ném téveszthető személynek kibontakoztatása ez, akit Isten néven szólít, aki egyedi mivoltában is meghív az üdvösségre, akiben a kegyelem nem elmossa, hanem kibontakozáshoz segíti ezt az egyediséget, a megszentelt egyéniséget. Erre a szentek a tanúk. 31
