Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja
világunkkal. Tudta, hogy ettől kezdve megmarad atyaságának értékelése a földi történelemben. Először Krisztus fogja értékelni, utána azok, akik átveszik az ö lelkületét. Ebből érthető, hogy Krisztus miért mutatkozik meg úgy, mint a Fiú, s miért lett a keresztény hit alapja az ő istenfiúságának az elismerése. Isten kitárta belső mivoltát, atyaságát és ez viszonzást követel. A teremtett világban jelen van a fiúi lelkűiét, amely felnéz az Atyára, bízik benne, öt akarja megdicsőíteni és az ő akaratát teljesíteni. A Jordánban lejátszódó jelenet nemcsak Krisztus számára volt ünnepélyes elindulás, hanem az üdvösség történetének is ünnepi fordulata. S hogy annak állandósulnia kellett, arra mutat a táborhegyi jelenet is. A tanúskodás megismétlődik: ,,Ez az én szeretett Fiam, öt hallgassátok" (Mk 9,7). HA A MISZTIKA OLDALARÖL nézzük Krisztus emberi öntudatát, akkor is érdekes meglátásokhoz jutunk. A misztikusok arról elmélkednek, hogy az ember milyen kicsi Isten nagyságához képest, és milyen színtelen Isten gazdagságához viszonyítva. Itt az Atya nem ezt az érzést akarja kiváltani, hanem azt hangoztatja, hogy kedve telik Fiában. Az isteni üzenet mindig bátorító és felemelő akar lenni. Krisztus maga is ilyen hangnemben adta tovább élményét. Nem azt akarta rábizonyítani az emberekre, hogy mennyire rosszak, tehetetlenek és elesettek, hanem azt a hírt hozta, hogy Isten mint atya egész irgalmával fordul a gyarló ember felé. A személyiség olyan, mint az épület: csak biztos alapra lehet emelni. Ha nincs ilyen alap, összedől. Krisztus nemcsak a csodákban, a magasztos tanításban tudta magát Isten Fiának, hanem a keresztét megalázottságában is. Sőt fiúsága ott bontakozott ki igazi erkölcsi nagyságában. Ezek alapján megértjük, hogy a keresztény öntudatnak is az istengyermekség gondolatára kell támaszkodni: „Akik befogadták Jézust, akik hisznek benne, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek” (Jn 1,12). A SZEMÉLYI KIBONTAKOZÁS mint emberi cél, erre épül. Magunkat csak akkor fogjuk alakítani, ha meggyőződtünk, hogy érdemes élni, és hogy várnak tőlünk valamit. Viszont az istengyermekség az örök élet távlatában veti fel az élet céljának és értelmének a kérdését. Ennek megfelelően az értékskála is más lesz, mint amit földi vágyainkkal vagy ösztöneinkkel felfogunk. Azzal, hogy Isten mint örök Atya belépett Krisztus emberi tudatába, új ellentétpárok szélesítették ki horizontját. A jónak és a rossznak, az anyagnak és a szellemnek az ellentétét mindenki magában hordozza. Isten megjelenésével azonban az élet új dimenziókat kap. A természet mellett jelentkezett a természetfölötti valóság. A természet velejárója a végesség és a homály. A természetfölötti úgy jelentkezik, mint világosság, mint hívás és mint szeretet. Krisztusban ez olyan mérvet öltött, hogy magát a világ világosságának nevezte, s azt is megígérte, hogy aki őt követi, nem jár sötétben. A hívást úgy élte meg, mint az Atya szavát, amely kijelölte feladatait. A szeretet pedig úgy, mint az Atya állandó jelenlétét és mint betekintést az Atya terveibe: ,,A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát" (Jn 5.19). Ez a szeretet azt is érezteti vele, hogy életének van mindent fölülmúló tartalma: Az Atya megdicsöül a Fiúban (Jn 14,13; 17,1). Ezekben a gondolatokban már benne volt a jelen és a jövő, az idő és az örökkévalóság ellentétpárjának az átélése. Amit tesz, az mind a jövőt készíti elő, s ez a jövő örökre megmarad. Tudja, hogy amit megszerzett, azt nem veszti el többé. A biztosíték az Atya szeretete. A jövő emberileg sem lesz üres, mert az Atya legnagyobb ajándékul az emberek szeretetét adja neki: Akiket az Atya neki adott, senki sem ragadja ki a kezéből (Jn 10,28). Valami hasonló meggyőződés és bizonyosság csendül ki az apostol szavaiból is: „Biztos vagyok benne, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem magasság, sem mélység el nem szakíthat bennünket Isten szeretetéböl, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,39). Vagy amikor arra hivatkozik, hogy Isten örökségünk foglalójául szívünkbe árasztotta a Szentlelket (2Kor 1,22). De magától értetődik, hogy a természellölöttinek és az örökkévalónak ez a jelenléte relativizálja a íöldi értékeket és célokat. Krisztus maga elméletileg keveset beszél erről, ellenben gyakorlatilag bemutatja. Élete összhangban van az ilyen kijelentéseivel: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárát vallja" (Mt 16,21). Később az apostol azonban majd tételesen beszél arról, hogy Krisztusban az Isten bölcsessége jelent meg, de a földiekre beállított ember azt balgaságnak nézheti. Ami benne a szentség megnyilvánulása volt, azon az ösztönös ember botránkozott (lKor 1,18—31). Erkölcsi követelményei ugyanúgy szembenálltak a nyárspolgári kényelemmel. Főleg azok, amelyekben a maradék nélküli megbocsátást, az ellenség szeretetét és az üldözőkért való imádságot ajánlotta. Mi volt mégis egyéniségének a titka? Egyszerűen az, hogy tanítványai nem gondolataiból szedtek ki találó részleteket, hanem öt magát fogadták el, és mellette tanúskodtak, ök még nem tudták úgy kifejezni magukat, hogy Krisztusban az „antropológia elérte csúcspontját”, de azt világosan kifejezték, hogy benne az emberi élet megtalálja a megoldást, ö nem olyan zseni, akinek egyoldalú teljesítménye eltereli a figyelmet a személyről, az egyéniségről. 21
