Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A hit, és az élet célja
Krisztus maga mindig több, mint gondolata, tanítása, tette vagy bármilyen terve. Nála nem volt szükség arra, hogy valamilyen teljesítménye miatt jóakaratúlag elnézzék másirányú gyengeségét. Az egyház hite nem is azt őrizte meg róla, hogy vezeklő, filozófus, teológus vagy jótékonykodó ember volt, hanem azt, hogy ö volt a Messiás, az Isten Fölkentje és az Isten Fia. Egyénisége nem hullott szét, benne az ellentétes vonások is az istenfiúságot tanúsították. Azért a kereszténység öt akarta követni, nem kisarkított tanítását, öt magát tekintette közbenjárónak, nem egyszerűen érdemeiben bízott. Mindezzel azt akarjuk mondani, hogy a természetfölötti rend jelenléte nem másította meg emberségét, hanem egy felsőbb- rendű harmóniát alakított ki benne, ö a történeti bizonyítéka annak, hogy az ember Isten közelében méginkább ember marad, s tőle sem az értelmét, sem a szívét, sem a szabadságát, sem az érzelmeit nem kell féltenie. Ha pedig ö a ,,hitünk szerzője és bevégzöje", akkor a megállapítás minden hívőre vonatkozik. Az a természetfölötti rend, amelyet a hitben megismerünk és magunkévá teszünk, megadja a lehetőséget a személyiség kibontakozásához. Hagyományos nyelven kifejezve magunkat, a hit lehet a tökéletesség útja. Nem feledkezünk meg természetesen arról, hogy lehet bennünk velünk született egyoldalúság, félszeg- ség, naivság, s ez akadályozhat abban, hogy a természetfölötti rend szépségét tükrözzük. Paul Claudel szavaival élve ezt úgy fejezhetjük ki, hogy mi Krisztust követjük, de a saját cipőnkben, ezért van annyi különbség közöttünk. Krisztust tehát, mint a hitbeli magatartás ősmintáját úgy jellemezhetjük, hogy mint Fiú egészen az Atyára néz, de amellett egészen a földön áll. Mindent az Atyától vár, de egyúttal mindent magára vállal. Ezért nála a jövő nem megszabadulás a földi gondoktól, hanem beteljesedés és megvalósulás. Nem úgy akar az Atyánál kikötni, hogy elszakadjon a földtől, hanem vinni akar magával mindent, ami az életét kitölti és kitöltheti: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, és lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél" (Jn 17,24). ö tudta, hogy emberi életének itt kell kibontakoznia, azért vállalta ennek az életnek egész tartalmát. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy küldöttnek nevezi magát. János evangéliuma örökítette meg legjobban ezt a szóhasználatát. A földi életet feladatnak tekintette, s főpapi imájában úgy tekintett vissza működésére, hogy ezt a feladatot elvégezte (Jn 17,4). Más megnyilatkozásai is arról szólnak, hogy komolyan vette ittlétét. Addig akart dolgozni, amíg nappal volt, s nekünk is azt hagyta örökségül, hogy addig munkálkodjunk, amíg van világosságunk, különben elborít a sötétség (Jn 12,35). AZ ÉLETNEK A LEHETŐSÉGEIT kell kihasználni, más megoldás nincs. Az ember az marad az örökkévalóság számára, amivé itt tette magát. De meg kell állni Jézus kijelentése mellett: ő ezt az életet nappalnak nevezi, s azt is jelzi, hogy velünk van a világosság. Ebből legalább annyit le lehet szűrni, hogy Isten kegyelme kísér minden embert és megadja neki a lehetőséget, hogy saját adottságai között a jót keresse és valósítsa. Az már egyéni hitünktől és buzgóságunktól függ, hogy még több világosságot, még több erőt kérjünk feladataink végrehajtásához. De a földi élet mindenki számára az „üdvösség napja” marad (Róm 13,12). Krisztus küldetéséhez hozzátartozott az is, hogy „kiigya a szenvedés kelyhét” és, hogy átmenjen a szenvedés keresztségén. A keresztség eredetileg alámerítést jelentett, tehát itt a szenvedésben való lemerülésről van szó (Mk 10,38). A jelen élet iránt való felelősség kicsendül az ilyen felhívásból is: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy ha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba" (Lk 19,9). Olyan valaki beszél így, aki tud független lenni az ösztönös kívánságoktól, s aki valóban tudja, hogy az „élet több az eledelnél és a test a ruházatnál". A földi javak használatában a mérték az, hogy mindennek a hátterében keressük az Isten országának megvalósulását magunkban és világunkban. KRISZTUS REÁLIS ÉLETFELFOGÁSÁNAK legnagyobb bizonyítéka azonban az, hogy komolyan veszi az embert. Nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse, s ezért kész életét is odaadni (Jn 10,17) s tudja, hogy az Atya is értékeli benne ezt az elhatározást. Az örök üdvösség gondolata nem teszi érzéketlenné a betegek és a szenvedők iránt, ö maga gyógyít, vígasztal, bátorít, s követőit arra figyelmezteti, hogy az ítéleten az mindenekelőtt az irgalmasság tetteit fogják számon kérni tőlük (Mt 25,35). Nem nehéz meglátni, hogy a részvét, az együttérzés, az áldozat, a tevékeny szeretet nemcsak mások kínját enyhíti, hanem bennünket tesz többé, s amellett a közösség légkörét is meleggé teszi. A tanítványok majd később Jézus példájából kiolvassák azt a következtetést, hogy ahol a szere- tetet gyakorolják, ott jelen van az Isten, hiszen ő az üdvösség történetében elsősorban úgy nyilatkoztatta ki magát, mint szeretet (ÍJn 4,16). Ilyen összefüggésben válik még világosabbá az, amire már az első sorokban utaltunk, hogy Isten létének és kilétének elméleti bizonyítása nem kelt nagy visszhangot. A kereszténység a filozófián túl mindig Krisztussal 22
